Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl,
túlonnan túl, innenen innen, volt egy szegény özvegyasszony, s annak tizenkét
fia s egy leánykája. Búsult is szegény feje eleget, hogy mivel tudja eltartani
ezt a tenger sok gyermeket, mert száraz kenyér is mikor volt s mikor nem az
asztalfiában.
Jött haza egyszer a tizenkét fiú, körülfogták az
anyjukat, hogy lépni sem tudott a szobájában, s ahányan voltak, egyszerre mind
kenyeret kértek, s csak az volt a híja, hogy kihúzzák a házból.
Hát azt ugyan senki ne csudálja, hogy a szegény
asszony elvesztette a béketűrését. Hiszen adott volna ám, ha lett volna, de nem
volt. Nagy elkeseredésében azt találta mondani:
- Ó, istenem, bocsásd meg a bűnömet, bárcsak valami
állattá változtatnád ezeket a fiúkat, nem bánom én, ha varjúvá is!
No, halljátok csudát, mi történt! Az történt, hogy
abban a szempillantásban a tizenkét fiú mind varjúvá változott, s mert hogy
éppen nyitva volt az ablak: huss! kirepültek, s mire csak egy jajszót is
mondhatott volna az anyjuk, úgy eltűntek, mintha a föld nyelte volna el!
Hej, nagy erős búbánat nehezedett a szegény
özvegyasszony szívére, éjjel-nappal folyt a könnye, mint a patak, s kesergett
mindig, hogy az isten úgy elvette volt az eszét, hogy olyan bolond beszédre nyíljék
az ő szája.
Kicsi kisleány volt még a szegény özvegyasszony
leánykája, de tudta, hogy miért sír, miért kesereg az édesanyja, s azt mondta
egyszer:
- Lelkem édesanyám, én többet nem nézhetem a sírását,
elmegyek világgá, s addig vissza sem fordulok, amíg a bátyáimat meg nem
találom.
Hiába beszélt a szegény asszony, hogy ne menjen, ha
már kifogyott a tizenkét fiából, legalább őbelőle ne fogyjon ki: a kisleány
elbúcsúzott az édesanyjától keserves könnyhullatások közt, s elment világgá.
Ment, mendegélt a kislány hetedhét ország ellen, s
egyszer egy nagy rengeteg erdőbe ért. A rengeteg erdőben talált egy kis házat,
s bement oda nagy bátran. Egy öregasszony ült a kemence alatt, de olyan öreg,
hogy az orra a térdét verte. Köszön a kisleány illendőképpen:
- Adjon isten jó estét, öreganyám!
Fogadja az öregasszony:
- Köszönd, hogy öreganyádnak szólítottál, mert
különben bekaptalak volna. Hát hol jársz itt, ahol a madár sem jár?
Mondja a kisleány:
- Ó, lelkem öreganyám, én tizenkét bátyámat keresem,
akik varjú képében elrepültek hazulról, s azóta hírüket sem hallottuk.
No bizony, én magam sem hallottam hírüket, te leányka,
hanem ezen a rengeteg erdőn túl van egy kicsi kerek erdő, kerek erdőnek az
aljában egy ilyenszerű házacska, amilyen az enyém, abban lakik az én néném, az
talán útbaigazít.
Mert hogy éppen este volt, az öregasszony jó vacsorát
adott a kisleánynak, aztán vetett neki jó puha ágyat, s lefektette, reggel
pedig, amikor fölkelt a kisleány, adott neki egypár aranykörtét.
Megköszönte szépen a kisleány az öregasszony nagy
jóságát, elbúcsúzott illendően, s azzal elindult a kerek erdő felé, azon az
úton, amelyikbe az öregasszony beleállította.
Estére kelve a kisleány a kerek erdő aljába ért, s
kerek erdő aljában bement a kis házacskába. Hát ott csakugyan még öregebb
asszony üldögélt a kemence alatt, s fonta a kendert nagy szorgosan.
Köszön a kisleány:
- Adjon isten jó estét, öreganyám!
- Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, mert
különben bekaptalak volna. Ugyan bizony hol jársz itt, ahol a madár sem jár?
Mondja a kisleány, hogy mi járatban van.
- Jaj, édes leányom - mondja az öregasszony -, hírét
sem hallottam annak a tizenkét varjúnak, hanem innét hét hegyen s hét völgyön
túl, kerek erdő aljában lakik az én néném, az talán útbaigazít.
Ez az öregasszony is főzött neki jó vacsorát, vetett
neki jó puha ágyat, s amikor reggel fölkelt a kisleány, adott neki egypár
aranyalmát, hadd menjen aztán isten hírével. Szépen beállította egy ösvénybe, s
ugyan lelkére kötötte, hogy abból ki ne térjen.
Megköszönte a kisleány az öregasszony szíves
jóindulatját, elindult az ösvényen, s meg nem állott, amíg ahhoz a kis
házacskához nem ért, ahol a harmadik öregasszony lakott.
De vagy volt öreg, vagy nem a másik két asszony, a
nénjük olyan öreg volt, hogy az orra a földet verte, s azon pergette az
orsaját.
Köszön a kisleány nagy bátran:
- Adjon isten jó estét, öreganyám.
No, áldott szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál,
mert különben bizony bekaptalak volna. De hol jársz itt, ahol a madár sem jár?
Mondja a kisleány, hogy a bátyjait keresi, akik
elrepültek tizenkét varjú képében.
- Hát bizony, ha azokat keresed, éppen jó helyen jársz
- mondja az öregasszony, mert én mindennap látom őket, itt repülnek el minden
áldott nap az én házam felett, szörnyű károgással. Hanem így, ahogy vagy, el
nem mehetsz hozzájuk, mert olyan magas sziklán laknak, hogy annak a teteje az
eget veri. De ne búsulj, kisleányom, van nekem olyan csudaírem, hogy ha azzal
megkened a gyenge válladat, szárnyad nő, s bátyáidhoz repülhetsz.
No, megvigasztalódott a kisleány erre a beszédre,
mindjárt levetette az ingecskéjét, az öregasszony pedig jól megkente a
csudaírrel mind a két vállát.
- No most, kisleányom, vacsorálj, s feküdjél le,
reggelre olyan szárnyad lesz, hogy az Óperenciás-tengeren is túlrepülhetsz.
Hát csakugyan reggel, amikor fölkelt a kisleány, olyan
szép két szárnya volt két gyenge vállán, hogy - csupa csuda.
Az öregasszony adott még neki két aranydiót, s aztán
isten hírével útnak eresztette. Megmutatta, hogy milyen irányba repüljön, s a
kisleány repült, csattogtatta szép sugár szárnyacskáját, hogy csak úgy suhogott
belé a levegőég.
Hét nap s hét éjjel folyton repült, akkor aztán fölért
a szikla tetejére.
Hát ott mit talált? Ott bizony egy olyan ragyogó
aranypalotát talált, hogy a szeme is káprázott a szertelen ragyogástól. Ő
bizony nem kérdte: szabad-e, nem-e, nagy bátran belép a palotába, végigmegy a
tenger sok szobán, de ott ugyan egy élő lelket sem talált sehol. Volt minden
szobában asztal, ágy, szék, s minden csupa aranyból, ezüstből, aztán kifordult
a konyhára, s volt ott főzni-sütnivaló annyi, hogy a szeme nem tudta belepni.
- Ó, bárcsak itt laknának az én bátyáim - sóhajtott
föl a kisleány.
De gondolta is, hogy itt laknak bizonyosan, mert
megszámlálta, s éppen tizenkét szoba volt, minden szobában egy ágy. Hamarosan
nekikészülődött, fölseperte a konyhát, pompás vacsorát főzött, tizenkét
személyre terített, ki is tálalta, tizenkét tányérba levest meregetett, aztán
mind a tizenkét tányérból evett egy keveset.
Várta, várta, sokáig várta a bátyjait, de azok csak
nem jöttek, s a kislány erősen elálmosodott. Sorba nézegette, próbálgatta a
tizenkét ágyat, hogy melyikbe feküdjék le, aztán mégiscsak a tizenkettedikben
maradott. Abba szépen lefeküdt s elaludt.
Alighogy elaludt a kisleány, jön haza a tizenkét varjú
nagy károgással s szárnycsattogással. De bezzeg volt nagy álmélkodás! A konyhán
valaki sütött-főzött, a szobákat valaki kisöpörte, az ágyakat megvetette, az
asztalt megterítette. Az ám, evett is mind a tizenkét tányérból, csipegetett a
kenyérből. - Ugyan ki járhatott itt?
Végigrepdesik a szobákat, sorba nézik az ágyakat,
betekintenek, kukucskálnak az ágyak alá, s hát a tizenkettedik ágyban kit
látnak?
- Ez a mi húgocskánk! - károgott egyszerre a tizenkét
varjú, s összecsattogtatták a szárnyukat nagy erős örömükben.
Abban a szempillantásban fölébredt a kisleány, s volt
öröm, de milyen öröm! Nem találták a helyüket.
- Ó, lelkem testvéreim, csakhogy megtaláltalak! -
örvendezett a kisleány. - Gyertek haza velem, gyertek, ne sirasson többet
édesanyánk.
- Hej - sóhajtott a legidősebb varjú -, most még nem
mehetünk veled, amíg az átok alól fel nem szabadulunk. Eredj haza te magad,
édes húgom, s mondd meg az édesanyánknak, hogyha a hüvelykujját felhasítja, s
kifolyó piros vérével tizenkét inget s gatyát varr nekünk, csak úgy
szabadulhatunk fel az átok alól, akkor ismét fiúkká változunk. Mondd meg azt
is, hogy amíg varr, senkinek egy szót se szóljon, máskülönben kárba megy
keserves-kínos munkája.
De csak egy pillantásig sem volt maradása a
kisleánynak: repült haza az édesanyjához, szélnél sebesebben, még a gondolatnál
is sebesebben. Mire hazaért, a szegény özvegyasszony betegre sírta magát, hogy
ím elvesztette a leányát is, s magára maradott, mint az útszéli fa.
No, most egyszerre vége szakadt a betegségnek s a nagy
szívbéli búbánatnak, ahogy hazajött a kisleány, s elmondta a bátyjai üzenetét.
Egyszeribe elővette a szegény asszony, ami vászna
volt, szabott tizenkét inget s tizenkét gatyát, aztán felhasította a
hüvelykujját, s ahogy folydogált a vér belőle, azonmódúlag húzta a tűbe, meg
nem állott a keze, varrott éjjel-nappal. Jöttek hozzá a szomszédasszonyok,
kérdezték, vallatták, hogy ugyan miért varr a vérével, mikor erősebb a cérna,
de a szegény asszony egy szót sem szólt, míg mind a tizenkét inget, a tizenkét
gatyát meg nem varrotta. Mikor a tizenkettedik is kész volt, hát - csak
hallgassatok ide! - berepült az udvarra nagy szárnycsattogással a tizenkét
varjú, ott kétszer-háromszor körülrepdestek, s aztán - huss! be a szobába. Ott
leszállottak a földre, megrázkódtak, s egyszeribe visszaváltoztak fiúknak.
No hiszen, sírt a szegény asszony, de most már
örömében. Jött az egész falu csudalátni. Aztán egy nap múlva, két nap múlva
visszament a tizenkét fiú az aranypalotába, onnét elhordozták a temérdek sok
kincset, amit varjúéletükben gyűjtögettek, hordottak össze. Bezzeg volt ezentúl
kenyér, de még kalács is annyi, hogy a kutyának is kalácsot vetettek.
Aki nem hiszi, járjon utána.