Három diákról meg egy parasztemberről mondok mesét. A
diákok nagy szakállas legények voltak már mind a hárman, s egyszer mit
gondoltak, mit nem, elindultak országot, világot látni, szerencsét próbálni.
Amint mennek, mendegélnek, egy faluba érnek, szembe jő velük egy parasztember.
Az egyik diák nagy hetykén megszólítja:
- Hány hét a világ, bácsi?
- Mával is kevesebb, uram - mondotta a paraszt, s tisztességtudással
megemelintette a kalapját.
- Hát a jó erkölcs hol terem? - kérdi a diák.
- Megterem a virág a gazban is.
- No, ez ügyes felelet volt - mondja a diák. - Még
egyet kérdek kendtől. Mi van a paraszt kalapja alatt?
- Jöjjenek be az urak a kocsmába, ott majd megmondom.
A diákok összenéznek, egy rézgaras sem volt a
zsebükben, de azért bementek. Hanem a paraszt előrement, s megsúgta a
kocsmárosnak, hogy csak mérje a bort, ameddig öt forint árát kimér.
Letelepednek az asztal mellé, a kocsmáros hordja a
bort, isznak, jókedvük kerekedik. Hanem mikor öt forint árát megittak, a
kocsmáros nem hozott több bort, azt mondta:
- Most már fizessenek az urak!
Az ám, fizettek volna, ha lett volna miből.
Kotorásztak a zsebükben, kifordították, befordították: fordíthatták, egy
krajcár nem sok, annyi sem fordult ki.
- Hát majd megfizet ez a kalap - mondja a paraszt.
Azzal lekapja fejéről a kalapot, megrázintja, s egy
fényes tallér esett ki belőle.
- No, látják az urak, ez van a paraszt kalapja alatt.
Tyű, nagyot néztek a diákok, szerették volna
megszerezni a kalapot. Milyen nagy urak lennének, ha övék lenne az a kalap.
Csak megrázintanák, s hullana ki belőle a csengő tallér.
Közrefogják a parasztot, adja el nekik a kalapot, amit
kér, azt kér, a föld alól is előteremtik az árát.
- Jól van - mondja a paraszt -, én már úgyis öregember
vagyok, ötszáz forint elég halálom napjáig, ennyiért az uraknak adom.
Elmennek a diákok a földesúrhoz, kérnek írásra ötszáz
forint, az uraság - mit gondolt, mit nem - adott is, s a parasztnak lefizették
a pénzt. Továbbmentek nagy örömmel a diákok, s ahogy az első faluba értek,
betértek a kocsmába, rendeltek ételt, italt, ettek, ittak, vígan voltak.
- Bort ide, kocsmáros, bort!
Mikor aztán fizetésre került a sor, megrázintották a
kalapot, de csak egy tallér hullott ki a kalapból, pedig ötre volt szükség.
Hát most mit csináljanak? Nem tudtak fizetni, ott
maradtak a kocsmárosnál, míg ledolgozzák az adósságot. Mikor aztán a
kocsmárostól megszabadultak, indultak egyenest abba a faluba, ahol a parasztembertől
a kalapot vették. Mennek, mendegélnek, egy nagy erdőbe érnek, s hát éppen ott
dolgozott a paraszt. Ez már jó messziről meglátta a diákokat, s mi jutott
eszébe, mi nem, egy fűrész volt nála, s azzal nagy hirtelen egy nagy tölgyfát
elkezdett fűrészelni.
Aztán elkezdett kiabálni:
- Hamar ide, hamar, segítsenek, mert reám dől ez a fa!
- s a vállát jó erősen a fának vetette, mintha csakugyan tartaná, nehogy
ledőljön.
Odaszaladnak a diákok, s mondja a paraszt:
- No, az isten hozta az urakat ide, mert úgy tudják
meg, hogy e fa alatt kincs van. Hogy könnyebben kiáshassam, előbb le akartam
fűrészelni, de mélyebben találtam befűrészelni, s ha elállok innét, reám dől a
fa. Álljanak ide az urak, tartsák a fát. Majd kötelet hozok ki a faluból,
felmászok a fára, a fa felső ágára rákötöm a kötelet, s annál fogvást nyugot
felé döntöm, mert hát a kincs kelet felé van.
A diákok meg sem ismerték a parasztot, mert jóformán
meg sem nézték, nekidőltek a fának, a paraszt meg szaladott be a faluba
kötélért.
Az ám, kötélért? Esze ágában sem volt, hogy kötelet
hozzon. A szegény diákok vártak ebédig, vártak uzsonnáig, vártak vacsoráig,
majd megszakadtak, úgy kínlódtak, nehogy a fa rájuk essen.
Hát nem várhattak ítéletnapjáig, nagy hirtelen
elugrottak a fa mellől, s íme, a fa ott állott szépen, bizony nem dőlt el.
- Fiúk - mondja az egyik diák -, nekem úgy tetszik,
hogy megint megcsúfoltak, mégpedig az a paraszt csúfolt meg, akitől a talléros
kalapot kaptuk. Gyerünk csak be a faluba, majd így meg úgy, megemlegeti a paraszt,
hogy diákokat csúfolt meg.
Eközben a paraszt nem találta otthon a helyét, ide
bújt, oda bújt, aztán kerestette magát a feleségével, vajon megtalálja-e. De
akárhová bújt, a felesége mindenütt megtalálta.
Azt mondja az asszony:
- Hallja-e, ne bujkáljon kend, jobb, ha úgy tesz,
mintha meghalt volna. Feküdjék le szépen, én szemfedővel beborítom, akkor aztán
jöhetnek a diákok, holt emberrel semmit sem csinálhatnak.
- Ez igaz, feleség - mondja a paraszt.
Mindjárt el is készítik a nyújtópadot, a paraszt ráfekszik,
s a felesége siratni kezdi keservesen:
- Jaj, lelkem uram, jámbor uram, mért haltál meg, mért
haltál meg!
Éppen abban a pillanatban jönnek a diákok, kérdik az
asszonyt:
- Hát kend miért sír, néne?
- Jaj, hogyne sírnék, lelkem uraim, nem látják-e,
nyújtópadon fekszik az uram. Egyedül maradtam ezen a világon, szomorú
özvegységben.
- Egyet se sirassa kend - mondja az öregebb diák -,
nagy huncut volt, az isten nyugtassa.
Hanem hogy, hogy nem, volt az ajtó sarkában egy pálca,
s az öregebb diák nem állhatta meg, hogy egy kicsit rá ne legyintsen a paraszt
hasára.
- Nesze, huncut, vidd el ezt útravalónak.
Felugrik a paraszt, letérdel a diákok előtt, s mondja
nagy hálálkodással:
- Ó, hogy az isten áldja meg kigyelmeteket, nagy jó
uraim! No lám, most már csakugyan hiszem, hogy ennek a pálcának csodaereje van.
Csak hallgassanak ide. Tegnap, amint a kertek alatt mentem, látom, hogy egy
döglött kutya hever ottan. Egy kicsit meglegyintem a pálcámmal, s a döglött
kutya abban a pillanatban felugrik, elszalad. Hm, gondoltam magamban, talán nem
is volt ez döglött kutya. Megyek az udvarba, a földesúrhoz, s hát éppen akkor
döglött meg a legszebb paripája. Ezt is meglegyintem, s mit gondolnak az urak,
mi történt? Felugrott a paripa, körültáncolt az udvaron, kutya baja sem volt.
No már most látom, hogy csakugyan csodaereje van a botomnak. Feleség, amennyi
kincs van a háznál, mind add a diák uraknak, nekem már nem kell. Megélek én
ebből az egy szál botból. Ahol valami nagy úr meghal, megyek oda, s ezzel a
bottal feltámasztom, majd lesz pénz.
- Nem oda Buda! - mondották a diákok. - Nem kell a
pénz, visszük a botodat.
Könyörgött a paraszt:
- Ne vigyék el, drága jó uraim, van itt pénz elég
(pedig dehogy volt), adok, amennyit elbírnak, csak a botomat hagyják meg.
- Nem, nem - mondották a diákok -, kétszer
megcsúfoltál, harmadszor nem csúfolsz meg, visszük a botot.
El is vitték. A paraszt nagyot kacagott, mikor a
diákok elmentek. Hiszen csak vigyétek!
Mennek a diákok hegyeken, völgyeken által, erdőn,
mezőn keresztül, s beérnek egyszer egy rengeteg nagy városba. Amint bemennek a
város kapuján, éppen akkor jött kifelé egy hatlovas halottaskocsi, utána tenger
gyászoló nép. Kérdik a diákok, kit temetnek.
Mondják az emberek:
- A grófkisasszonyt. Ahol ül ni a hintóban az
édesanyja meg a mátkája, egy herceg.
A diákoknak sem kellett több, mentek az öreg
grófnéhoz, s mondták, hogy csak nyittassa fel a koporsót, ők feltámasztják a
grófkisasszonyt.
Hát az öreg grófné hogyne nyittatta volna fel! Ígért a
diákoknak tenger sok kincset, annyit, hogy egész életükben urak lehetnek, csak
támasszák fel a leányát. Felnyitják a koporsó fedelét, az öregebb diák a bottal
meglegyinti a grófkisasszony torkát, s halljatok csodát, a grófkisasszony
mindjárt felült a koporsóban.
Hej, volt nagy öröm. Temetés helyett nagy lakodalom.
Megvendégelték a diákokat is, ehettek, ihattak, amennyi csak beléjük fért, s
kaptak hárman három szekér aranyat. Mentek vissza a faluba, kifizették a
földesúrnak az ötszáz forintot, aztán mentek a paraszthoz: annak is adtak egy
zsák aranyat. Hanem több szerencsét nem próbáltak a bottal, mert mégis
megtudták, hogy nincs annak csodaereje. Szépen visszamentek a kollégiumba,
végigtanulták az iskolákat.
Így volt, vége volt, igaz volt.