Egyszer egy ember két szamarával szántogatott az erdő
szélén. Gallyakért bement az erdőbe, addig a két szamár ott maradt az ekébe
fogva.
Arra ment két barátpap, akiknek a szekerét csak egy
szamár húzta. Vagy mit mondok! Csak húzta volna, de már az éhségtől alig bírta.
Meglátják az erdő szélén a két szamarat. Összebeszéltek, hogy az egyik jó lesz
nekik.
Azzal odamentek az ekéhez. Az egyik barát a bal oldali
szamarat kifogta és elvezette. A másik barát magára vette annak a szamárnak a
szerszámját amelyet társa elvezetett. Úgy állt ott az eke előtt, míg a gazda
meg nem jött.
Az csak nagyot nézett.
- Hát maga mit keres itt? Aztán hová tette a másik
szamarat? - kérdi a baráttól.
Az meg azt mondja:
- Gazduram, én eddig el voltam átkozva. Most az időm
lejárt, emberré váltam.
A szántóvető ember csodálkozva nézett rá, azt mondta:
- Ejnye, de sokat is megvertem én magát, de hát úgy
látom, nem ártott meg. Hanem, ha már így van, menjen el, amerre lát!
Leszedte róla a szerszámot, és elengedte.
A másik barát az erdő szélén várta. Még egy-két napig
vándoroltak, aztán az egyik faluban a lopott szamárral kiálltak a vásárba.
Mikor a szamarat eladták, hazamentek.
A vásárra a gazda is elment, hogy párját keressen az
elveszett szamárnak. Ahogy ott bolyong, a sok eladó szamár közt meglátja a
magáét. Nem tudta elgondolni, hogy a barátból hogyan lehetett ismét szamár.
Odament hozzá, és a fülébe súgta:
- Tisztelendő úr, hiába áll itt, én már úgyse veszem
meg magát még egyszer!
Azzal elfordult, és egy másik szamarat vett.