Odakinn a gyár előtt batyuba kötött rongyok halma
tornyosodott. A rongyokat a világ négy tájáról szedték össze; minden darabkának
megvolt a maga története, s a maga nyelvét beszélte, csak persze nem lehetett
egyszerre valamennyit hallani. Voltak köztük hazai rongyok is, külországiak is.
Ott egy dán rongy hever egy norvég rongy mellett; ez ízig-vérig dán, az szíve
gyökeréig norvég, s ez a legmulatságosabb mindkettőjükben; így vélekedne minden
józan eszű dán meg norvég.
Megismerték egymás nyelvét, bár a norvég szerint a két
nyelv olyan messze van egymástól, mint a francia meg a héber.
- Nekünk, a sziklás ormok zord lakóinak, a nyelvünk is
férfias, erőteljes, a dán meg nem más, mint édeskés gyerekgügyögés.
Így társalogtak a rongyok, pedig a rongy csak rongy
minden országban, legföljebb a rongyoszsákban ér valamit.
- Én norvég vagyok! - mondta büszkén a norvég rongy. -
S ezzel, azt hiszem, éppen eleget mondtam. Izmaim kemények, mint a sziklaszálak
Ős-Norvégiában, abban az országban, amelynek olyan alkotmánya van, mint a
szabad Amerikának! Feszül minden izmom, ha eszembe jut, hogy norvég vagyok, és
gondolataimat ércesen zengő gránitszavakban kiálthatom világgá!
- Nekünk meg irodalmunk van! - a dán rongy se hagyta
magát. - Tudja, mi fán terem az?
- Hogy tudom-e? - kiáltotta bosszúsan a norvég rongy.
- Tisztelt alföldlakó barátom, kedvem volna felvinni önt a sziklaormokra, ahol
az északi fény a lámpás. Amikor a norvég nap elolvasztja a jeget, felhajóznak
hozzánk a dán kalmárok; használható portékákat, vajat meg sajtot árulnak, s a
dán irodalmat kínálják ráadásnak! Csakhogy nekünk nem kell. Könnyű lemondani a
silány sörről ott, ahol jeges vizű forrás csobog, s nekünk olyan kutunk van,
amelyet nem mesterségesen fúrtak, a vizét nem vezették el ezerfelé Európába az
újságok, a baráti összeköttetések s a költők külföldi utazgatása! Én szabadon
szólok, ahogy a szívemből kikívánkozik; szokja meg a dán az egyenes beszédet,
meg is tanulhatja tőlem, büszke, sziklás hazámtól, amely a teremtés bölcsője!
- Valamirevaló dán rongy nem beszélne így! - mondta
megvetően a dán. - Mi másfélék vagyunk. Én jól ismerem magamat, s tudom azt is,
hogy valamennyi dán rongy hozzám hasonlít; jólelkűek vagyunk és szerények, mert
nem nagyon bízunk magunkban. Ezzel persze nem sokra megyünk, de nekem tetszik
ez a tulajdonság, olyan rokonszenves! Különben biztosítom, hogy tisztában
vagyok a magam erényeivel, de nem beszélek róla, senki sem vetheti a szememre,
hogy kérkedem. Lágy vagyok és hajlékony, békén tűrök mindent, nem irigylek
senkit, minden társamról csupa jót mondok, pedig több rosszat lehetne róluk
mondani, mint jót, de hagyjuk! Én a derűs oldaláról nézek mindent, mert erre
van hajlamom.
- Ne szóljon többet hozzám ezen a lágy, émelygős,
alföldi nyelven, mert rosszul leszek tőle! - reccsent rá a norvég rongy, s a
szél segítségével kiszabadult a maga batyujából, és átröppent egy másikba.
Nemsokára papír lett mind a kettő, véletlenül úgy
esett, hogy a norvég rongyból készült papírra egy norvég ifjú hűséget fogadó
szerelmeslevelet írt egy dán leányhoz, a dán rongy pedig egy dán költő kéziratpapírja
lett: a költő egy ódát írt rá, amelyben a norvégek erejét és nagyságát
dicsőítette.
Rongyok is vihetik valamire, ha kikerülnek a
rongyoszsákból; igazsággá meg szépséggé változhatnak át, s jó egyetértésben
hasznára lehetnek az embereknek. Eddig a történet, ugye, elég mulatságos volt?
És ami a fő, senkit se bántott meg, legfeljebb a rongyokat.