- És a
Rókával mi történt, amikor kiment a házból! - tudakolta a Kisfiú a következő
alkalommal. - Odatalált a folyóhoz?
- Nem valami
könnyen - felelte Rémusz bácsi. - Szeme, szája, orra, füle, mind tele volt
korommal. Nem látott, nem hallott, még a szimata is cserbenhagyta. Előbb fejjel
ment neki egy vastag fának, aztán meg fölhemperedett egy erős gyökéren. De a
végén mégis eljutott a folyóhoz, és megmosakodott.
- És aztán
mit csinált? - kérdezte a Kisfiú.
- Mindjárt meghallod
- mondta Rémusz bácsi.
Ment a Róka hazafelé a nagy országúton. Egyszerre csak meglátta Teknős apót. (A Nyúl már régen hazaszaladt, a Teknős azonban lassan járt.)
„Ha már a
Nyulat nem csíphettem el - morogta a fogai között a Róka -, legalább elcsípem a
Teknőst. Megérdemli, mert fejbe vágott, és ki tudja, nem szántszándékkal
tette-e?”
Teknős apó
is meglátta a Rókát.
„Jó lesz
sietni, hátha még elbújhatok a gizgaz között - mondta magában. - A Róka
alighanem azt gondolja, hogy szántszándékkal vágtam fejbe (egy kicsit igaza is
van a dologban), és bosszút akar állni rajtam.”
De hiába
sietett, a Róka utolérte.
- Hová
sietsz, Teknős apó? - kérdezte tőle.
- Mármint
hogy én? - álmélkodott az apó. - Életemben sem siettem, most sem sietek.
- Azt
hittem, hogy talán rossz a lelkiismereted, és menekülsz előlem - mondta a Róka.
- Nem
vétettem én senki ellen - felelte a Teknős. - A menekülés pedig nem szokásom,
hiszen ha behúzódom a házamba, nincs, aki árthat nekem.
A Róka a
fejét vakarta. Ami igaz, az igaz: azt a kemény páncélt, amit az apó a hátán
hordoz, nem fogja a Rókának sem a foga, sem a körme.
De azért így
válaszolt:
- Ejnye, de
biztos vagy a dolgodban! Pedig én tudom ám a módját, hogyan pusztítsalak el.
- De hát
miért akarsz elpusztítani, igen tisztelt barátom? - kérdezte az apó. - Sohasem
volt bajunk egymással.
- Majd lesz
ezután - felelte a Róka. - Az előbb úgy fejbe vágtál, hogy púp nőtt a
homlokomon.
- Puszta
véletlenség volt.
- És talán
az is véletlenség, hogy a Nyúllal, az ellenségemmel léptél cimboraságra?
A Teknős
látta, hogy a Róka mindenáron a vesztét akarja. Nem is védekezett, vitatkozott
hát tovább, hanem behúzódott a házába, és meglapult a földön.
- No,
lássuk, mire mégy velem!
- Hogy mire
megyek? - nevetett a Róka. - Elviszlek a mészégetőkhöz, behajítlak a kemencébe.
Abban a jó tűzben házastul megsülsz egy perc alatt!
Megijedt a
Teknős. De nem mutatta ki, hanem így szólt:
- Nem bánom,
tégy velem akármit. Csak valahogyan eszedbe ne jusson, hogy bedobj a folyóba.
Ha már meg kell halnom, legalább ne szenvedjek sokat.
De a Róka
mást gondolt:
- A kemence
messze van. Inkább a malomba vetlek. Az a két kemény malomkő házastul megőröl
egy perc alatt.
Még jobban
megijedt a Teknős. De azért ezt válaszolta:
- Ennél
okosabbat nem is tehetsz. Neked sem kell messzire elfáradnod, nekem sem kell
sokáig szenvednem. Csak azt az egyet ígérd meg, hogy nem dobsz a folyóba.
Pedig hát
egyebet sem akart, mint éppen azt, hogy a Róka a folyóba dobja. A Róka meg
hirtelenjében megfeledkezett arról, hogy a teknősök a vízben még
otthonosabbak, mint szárazon. Éppen ezért, merő kajánságból, elhatározta, hogy
éppen oda veti a Teknőst, ahová a legkevésbé kívánkozik: a folyóba.
- A Nyúl is éppen így csapta be a Rókát, amikor odaragadt a szurokbabához, és könyörgött, hogy ne hagyja ott az úton - szólt közbe a Kisfiú.
-
Ilyesformán - bólintott Rémusz bácsi. - Hiszen a Teknős épp a Nyúltól tanulta
ezt a fortélyt. De a Róka még a saját kárán sem tanult, úgy elvette az eszét a
gonoszság.
- Mondd
tovább! - kérte a Kisfiú.
- Mondom -
felelte az öreg.
- Szóval azt kéred, hogy ne dobjalak a folyóba? - vigyorodott el a Róka. - Tudd meg, hogy oda doblak, ahová akarlak.
- És hová
akarsz dobni? - kérdezte az apó.
- Éppen a
folyóba! - felelte a Róka.
Mindjárt fel
is emelte Teknős apót (nem volt valami nehéz), és vitte a folyóhoz.
Az apó
tessék-lássék nyöszörgött, jajongott, de titokban alig várta már, hogy
odaérjenek. Azt remélte, hogy a Róka egyszerűen behajítja majd a vízbe, ő pedig
gyorsan elúszik, és befúrja magát az iszapba.
Igen ám,
csakhogy a Róka biztos akart lenni a dolgában. Nem dobta be a folyóba a
Teknőst, hanem megragadta a farkánál fogva (a farka végét ugyanis
gondatlanságból kint felejtette az apó), és úgy nyomta a víz alá. A Teknős
mozdulni sem tudott.
Mit tegyen?
Kidugta a fejét, és kiabálni kezdett:
- Jaj, jaj,
jaj, elmerülök! Fogj meg gyorsan, mert elvisz a víz!
- Mit
ordibálsz? - szólt rá a Róka. - Hiszen fogom a farkadat!
- Jaj,
dehogyis fogod! Egy korhadt gyökeret markolsz. Ereszd el gyorsan, és fogj meg,
mert mindjárt elsodor az örvény!
Zavaros volt
a víz. A Róka hiába meresztgette a szemét, nem látta, hogy mit szorongat: a
Teknős farkát-e vagy egy fa gyökerét.
Az apó pedig
csak jajongott tovább:
- Jaj,
elmerülök! Jaj, megfulladok!
Hátha igazat
beszél a Teknős?
A Róka
eleresztette, amit fogott, és gyorsan oda kapott, ahol az apó farkát
gyanította.
Csakhogy a
Teknős még gyorsabb volt (amilyen lassan járt a szárazon, olyan fürgén mozgott
a vízben), kieresztette a lábait, egyet-kettőt csapott velük, és máris bent
úszott, messze a folyóban, ahol a Róka már nem érhette utol.
Egyszer még
felbukkant, de csak azért, hogy jót nevethessen a felsült Róka szemébe, azután
- bugybugy-putypuruty - lemerült a puha iszapba.
Rémusz bácsi olyan mulatságosan puttyogtatott a szájával, hogy a Kisfiú felugrott, és odaszaladt hozzá.
- Még! -
kérte. - Hogy csinált a Teknős?
-
Bugybugy-putypuruty! - ismételte az öreg, de még mókásabban, mint az előbb,
mert most még a nyelve hegyét is ki-kidugta, a fejét is rázta közben. -
Bugybugy-putypuruty!
A Kisfiú
megpróbálta utánozni, és elég hamar meg is tanulta: bugybugy-putypuruty.
Útközben
hazafelé ő volt a Teknős, amint éppen megmenekült a Rókától, jót nevet, és
lemerül a puha iszapba.
-
Bugybugy-putypuruty! - kiáltotta, de olyan hangosan, hogy egy kapirgáló tyúk
ijedtében hanyatt-homlok bemenekült előle az ólba.