Nagyon megharagudtam a nyáron arra a vadalmafára,
amelyik az ablakom alatt ágaskodik. Nagy bolond ágával mind elfogta előlem a
reggeli napot, a délit meg mind beeregette.
- No, öreg vadalmafa - ütöttem rá bosszúsan a
derekára -, még egy nap az életed. Nekem útban vagy, haszna senkinek sincs
belőled, holnap reggel fejszét fogok a tövedre.
Az öreg fa megrázkódott, levelei lassú reszketéssel
zúgtak-zörögtek a fülembe.
- Nono, én is ott leszek akkor - mondta az öreg
fa öreges nyugalommal. - Majd beszélünk még efelől egymással. Elküldöm hozzád a
pártfogóimat.
Nem mondom, hogy szorul szóra ezt mondta az öreg fa,
de az értelme ez lehetett, mert egy óra múlva már csakugyan előbújt a tövéből
az első pártfogó.
- Mit a-karsz, mit a-karsz, mit a-karsz? -
vartyogta mérgesen. Biz ez csak egy istenadta béka volt, a békáknak is csak a
szegényebbjéből való. Folt hátán folt a szürke gúnyája, ijedt a szeme
pislogása.
- Nini, hát te itt zsellérkedel? - léptem
közelebb a szegény papucsoshoz. De annyi pirinyó békácska rezzent arra föl a
fűből, hogy szinte elsikoltottam magam. Hanyatt-homlok ugráltak be a fa tövén
levő lyukakba.
Megesett a szívem a papucsos famílián, s föltettem
magamban, hogy csak a derekán vágom el a fát. A tövének megkegyelmezek, hadd
nevelje föl az öreg a kis békáit békességben.
Az ám, csakhogy délután a másik pártfogó is
bemutatkozott. Egyszer csak látom, hogy az íróasztalomon a tollszár
fölemelkedik, és úgy mozog, mintha valami láthatatlan kéz integetne vele:
- Gyere csak, gyere csak!
Csodálkozva futok oda: hát egy finom ezüstfonál van
ráhurkolva a tollszár végére. Mindjárt ráismertem, hogy ezt a pókocska
remekelte. No most már nézzük meg, hová visz.
A nyitott ablakon át a vadalmafához vezetett ki. Ott
volt a takácsműhely, ahol a fa dereka háromfelé ágazott. Csakhogy nem
legyecskék voltak a hálóban: egy kis zacskó fityegett benne, tele
aranykölessel. A zacskó akkora volt, mint egy borsószem, a kölesszemek aprók,
mint a mákszem.
- Nini - mondom -, nyilván rossz idő jár a
takácsiparra. A mester mezei munkára adta magát. Nézzük, no, milyen volt a
termés.
Ahogy megérintettem a zacskóját, odaugrik ám haragosan
a pókocska, s nagy motollával eltakarja testével a zacskót. „Megeszlek, ha
hozzányúlsz!” - bizonyosan azt akarta mondani a kaszáló lábaival.
Én meg egyszerre rájöttem, hogy nem köles van abban a
zacskóban, hanem póktojás. Itt akarja őket kikölteni a pókocska. Jó hely ez
erre nagyon. A fa oldalán a sűrű mohában csak úgy hemzseg a milliom apró
bogárka. Valóságos vadon erdő ez, lehet benne vadászni.
No, mondom, megkegyelmezek a fa derekának is. Nem
teszem földönfutóvá a takácsokat. Én úgyis csak a koronára haragszom.
A fa megrázta koronáját, s a levelek olyan vidáman
verődtek össze, mintha csak kacagnának.
Napáldozatkor azt is megtudtam, mit kacagtak. A fa
sűrű hegyében rigófészek volt; akkor szálltak haza. Aranyos dolmányuk
átcsillogott a zöld lombokon, ahogy a fahegyben ugráltak. A kicsinyeiket
tanították fuvolázni.
Gonosz ember, aki a madarat bántani tudja. Jaj, dehogy
tenném szerencsétlenné ezt a boldog muzsikás családot! Megfenyegettem a
botommal a fát:
- Megmenekültél, öreg fa. Nem bántom a koronádat
se. Aki annyi teremtésnek tanyát ad, azt én el nem pusztíthatom. Hanem azt az
egy ágadat levágom, amelyik az ablak előtt hajlong.
Reggel aztán még egyszer szemügyre vettem a fát, és
odakiáltottam Pankának:
- Hozd ki, lelkecském, a kis fűrészt!
- Hát nem a fejszét, apu? - szaladt Panka a
fűrésszel.
- Nem, szívecském, csak egy ágat vágok le a
fáról.
Már rá is fogtam a fűrészt az ágra, mikor Panka
megszólalt:
- Ugye, apu, ha kivágod a fát, nem volna helyette
másik, mert a fának nincs gyereke?
- Nincsen, lelkem, csak termése. Ha azt elültetik,
abból lesz a kis fa.
A halálra szánt ágat megrázta a szél a fejem fölött. A
sárguló almácskák halkan ütődtek össze a panaszosan csikorgó ágon.
- Nézd, nézd - tekintettem körül a fán -, ezen az
egyetlen ágon van termés, a többin egy szem se.
S azzal elhajítottam a fűrészt, és az ölembe kaptam
Pankát.
Csak hadd nevelje meg a termését az a szegény öreg fa!