Volt egyszer egy szegény favágó. Törte magát,
dolgozott kora reggeltől késő estig. Mikor már megtakarított némi pénzecskét,
így szólt a fiához:
- Egyetlen gyermekem vagy, rád akarom fordítani, amit
az arcom verejtékével kerestem. Eredj a városba, tanulj meg ott valami rendes
tudományt; akkor többre viheted, mint én, és engem is eltarthatsz öreg
napjaimra.
A fiú megköszönte az apjának, hogy addig is annyit
fáradozott érte, elbúcsúzott tőle, és beköltözött a városba. Ott beiratkozott
egy híres-neves iskolába, és olyan szorgalmasan tanult, hogy a tanítói nem
győzték dicsérni. Becsülettel kijárt néhány osztályt, de úgy érezte, még mindig
nem elég nagy a tudománya. Hanem a pénzecske, amit az apja megtakarított,
közben mind elfogyott, így hát haza kellett térnie.
- Hajaj - búslakodott az öreg -, nem adhatok neked
többet; a lelkemet kitehetem; mégsem tudok egy garassal sem többet keresni
ebben a cudar világban, mint amennyi a mindennapi betevő falatra kell.
- Egyet se búsulj, édesapám! - felelte a fiú, mert azt
nem olyan fából faragták ám, hogy egykettőre elveszítse a kedvét. - Ki tudja,
nem válik-e majd ez is a javamra?
És mikor a favágó legközelebb megint az erdőbe készült
fát vágni, elébe állt, azt mondta:
- Én is veled megyek, édesapám, segítek neked.
- Nem úgy van az, édes fiam - felelte az apja -,
diákember vagy te, nem szoktál a nehéz munkához, nem is igen bírnád. Meg aztán
nincs is, csak ez az egy fejszém; honnét vennék én másikat, ha egyszer nincs rá
pénzem?
- Kérd el a szomszédét - mondta a diák -, biztosan
szívesen kölcsönadja addig, amíg szerzek magamnak egyet.
A szomszéd készséges ember volt, valóban odaadta a
fejszét, s másnap pitymallatkor már együtt mentek ki az erdőre. A diák kezében
frissen forgott a szerszám, meg sem látszott rajta a munka, még fütyürészett is
hozzá, mintha az neki mind semmi volna.
Mikor a nap delelőre hágott, az öreg már elfáradt.
- Most megebédelünk, és pihenünk egyet - mondta -,
utána kétszer olyan jól megy a dolog.
- Te csak dőlj le, édesapám - felelte a diák -, én nem
vagyok fáradt; amíg te alszol, járok egyet az erdőben.
- Ó, te pernahajder! - korholta az öreg. - Addig
lótsz-futsz, míg a végén majd moccanni sem tudsz! Inkább maradj velem, és dőlj
le ide mellém.
A diák csak nevetett. Fogta a kenyerét, s kószálni
kezdett az erdőben. Nagyon jól érezte magát a hűvös zöld lombsátor alatt.
"Jó élet a diákélet - gondolta -, de a favágó sem
utolsó ember ám!"
Így járt-kelt elégedetten, vidáman, be-benézett az
ágak alá, nem lel-e fészket. Egyszer csak egy rengeteg nagy tölgyfához ért. Jó
pár száz esztendős fa lehetett, öt ember sem érte volna át a derekát.
A diák megállt, nézegette a fát, azt gondolta magában:
"Ezen is fészkelhet vagy két tucat madár, ha nem
több!"
Elkezdte körüljárni. Egyszerre mintha valami hangot
hallott volna. Fülelt, és most már tisztán ki tudta venni, egy tompa hang azt
kiáltozta:
- Engedj ki! Engedj ki!
Nézett a diák jobbra is, nézett balra is, de senkit
sem látott. Föltekintett a fa koronájára, be a lomb közé, de egy fia madarat
sem pillantott meg a levelek közt, nemhogy embert, aki beszélni tud. Akkor
azonban megint megszólalt a tompa hang:
- Engedj ki!
Mintha lentről, a föld alól jött volna.
- Hol vagy hát? - kiáltott a diák elképedve.
- Itt a tölgyfa gyökerei közt - felelte a hang. És
újból rákezdte: - Engedj ki! Engedj ki!
A diák négykézlábra ereszkedett, és keresgélni kezdett
a vastag gyökerek közt az avarban. Egyszer csak ráakadt egy üregben egy
palackra. Fölemelte, és a világosság felé tartotta; valami furcsaság kuporgott
benne, olyasforma, mint egy béka. S ahogy a diák a palackot forgatta, hol ide
ugrott benne, hol meg amoda, és közben egyre hallatszott a panaszos, tompa
nyögés:
- Engedj ki! Engedj ki!
- Ha ki akarsz jönni, hát gyere! - mondta a diák, és
kihúzta az üveg szájából a dugót.
Abban a szempillantásban egy szellem ugrott ki a
palackból. Növekedni kezdett; nőttön-nőtt, de olyan sebesen, hogy máris olyan
behemót nagy volt, mint a fél fa.
- Hallod-e, te diák! - dörrent rá rettenetes hangon a
fiúra. - Tudod-e, mi lesz a jutalmad?
- Nem én - mondta a diák, és vállat vont. - Honnét
tudnám?
- Hát akkor tudd meg! - üvöltötte a szellem. -
Kitekerem a nyakadat!
- No, ezt előbb is megmondhattad volna - szólt a diák
-, akkor bezzeg nem engedlek ki a tömlöcödből! Egyébként előbb meg kell
hallgatnunk másokat is, vajon mit szólnak a dologhoz.
- Szólnak, nem szólnak - dörgött a szellem -,
megkapod, amit megszolgáltál! Mit gondolsz, jókedvemből kuporogtam olyan sokáig
odabent? Nem, barátocskám, hanem azért, mert bezártak! S ezért most valakinek
lakolnia kell!
- Ha szabad kérdeznem, miért éppen nekem? - kérdezte a
diák.
- Mert te kerültél először az utamba!
- Ebben igazad van, de azért olyan egykettőre mégsem
megy a dolog. Honnan tudjam én, hogy valóban te ültél az előbb a palackban?
Előbb bizonyítsd be, hogy te vagy a szellem, aztán nem bánom, kitekerheted a
nyakamat, ha olyan nagyon akarod.
- Mit akarsz bizonyságul?
- Csekélység az egész! Ha vissza tudsz bújni a
palackba, elhiszem, hogy az előbb is te ültél benne.
- Ha csak ez kell! - zúgta gőgösen a szellem.
Azzal a diák szeme láttára elkezdett zsugorodni. Már
nem volt nagyobb egy jól megtermett juhászkutyánál, már csak akkora volt, mint
egy mezei nyúl, már csak akkora, mint egy béka; ugrott egyet, nyújtózkodott
egyet, bebújt az üveg száján, végigmászott a karcsú nyakán, s máris megint ott
kuporgott benne.
Akkor a furfangos diák gyorsan bedugaszolta az üveget,
és visszadobta a gyökerek közé.
- No, itt most pihenhetsz ítéletnapig! - mondta.
És megfordult, hogy megy vissza az édesapjához, mert
jócskán elmúlt dél, és a lombon már kissé ferdén tűzött át a napsugár.
Alig tett egy lépést, rákezdte a pórul járt szellem:
- Engedj ki! Engedj ki!
- Ha bolond volnék! - felelte a diák. - Hogyisne! Hogy
megint az életemre törj!
- Dehogy török, dehogy török, csak engedj ki! Inkább
gazdaggá teszlek egész életedre!
- Aztán megint becsapsz, mint az előbb!
- Megbántam már a vétkemet, jóvá is teszem, ha
kiengedsz. Vigyázz, ne szalaszd el a szerencsédet!
A diák tűnődött egy kicsit, aztán azt gondolta:
"Megpróbálhatjuk: hátha a szavának áll. Különben
is, ha bántani merészel, majd elbánok vele!"
Visszament a tölgyfához, kipiszkálta lábával a
gyökerei közül a palackot, és kinyitotta. A szellem kimászott, megnőtt, akkora
lett, mint egy óriás. A magasból, valahonnét a fák koronái közül szólt le a
diákhoz:
- Vedd a jutalmadat, ahogyan megígértem.
Egy darabka rongy hullott a fiú elé, legföljebb
akkorka, mint a hüvelykujjam.
- Ez az egész? - kérdezte a diák.
- Ez - folytatta a szellem -, de ez a világ minden
kincsénél többet ér neked. Mert ha az egyik végével akármilyen sebhez
hozzáérsz, nyomban begyógyul; ha a másik végével vasat vagy acélt dörgölsz meg,
tüstént ezüstté válik.
- Várj - mondta a diák -, ezt először ki kell
próbálni.
Odalépett az egyik fához, fölemelte a fejszéjét, és
egy jó nagyot rásújtott vele, hogy csak úgy pattogtak szerteszét a kéreg
szilánkjai. Mély seb tátongott a fa derekán, de nem sokáig; a diák megérintette
a rongyocskával, s erre tüstént beforrott.
- No, látom, igazat szóltál - mondta a diák -, most
aztán elválhatunk békességgel.
A szellem nagy zúgással eltűnt, a fiú meg visszament
az apjához.
- Ej, hát hol kószáltál ennyi ideig? - dohogott az
öreg. - Csak így itt hagyni a munkát! Megmondtam előre, nem diáknak való ez!
Persze, az úrfinak nem fűlik a foga hozzá...
- Nem baj, apám, majd pótlom, amit elmulasztottam -
szabadkozott a fiú.
- Pótlod, pótlod - morogta az öreg. - Szájjal, azt
elhiszem, de nem munkával...
A fiú megfogta a rongyocskát, s megdörgölte vele a
fejszéje élét.
- Vigyázz onnét, édesapám! - kiáltotta. - Mindjárt
kidöntöm ezt a fát.
És rásújtott hatalmasan egy vén gyertyánra.
Annak nagyon kemény a fája, aztán meg már a fejsze is
ezüstből volt, pendült egyet; s kifordult a kéregből.
- Ejnye, édesapám - adta a diák az ijedtet -, miféle
életlen, csorba ócskaságot szereztél te nekem? Nem ér az egy hajítófát sem!
Az öreg odanézett.
Még a vér is elhűlt benne.
- Mit csináltál, te szerencsétlen! Most aztán
fizethetek érte, ha lesz miből! Ez a te munkád haszna!
- Sose bosszankodjál, édesapám - csitította a diák -,
majd én megfizetem.
- Miből, te tökéletlen? - tüzeskedett az öreg. - Csak
tréfálj velem, csak bolondozzál, nem elég a kár, amit tettél?! Mindig ilyen
garabonciáskodással van tele a fejed, de a favágáshoz ennyit se konyítasz, ni!
És mutatta nagy mérgesen a kisujja körme hegyét.
Egy ideig szótlanul dolgoztak tovább. Akkor megint
megszólalt a diák:
- Nekem elég volt mára, édesapám, nem bírom tovább.
Az öreget megint elfogta a méreg.
- Minek jöttél ki, ha nem bírod? Tudtam én, hogy csak
kolonc leszel a nyakamon! Mit gondolsz, én is az ölembe tehetem a kezemet, mint
te? Nekem még dolgom van, én itt maradok - aztán egy kicsit megenyhülve
hozzátette: - Hanem te hazamehetsz, ha elfáradtál.
A diák hamiskásan mosolygott magában, de azt persze az
öreg favágó nem látta.
- Édesapám, most vagyok kint először az erdőn, nem
találnék haza, gyere velem.
Az öregnek már elpárolgott a haragja. Engedett a fiú
kérésének, s elindultak hazafelé.
Útközben egyszer csak odaszólt a diáknak:
- Jó volna, ha megpróbálnád eladni azt a csorba
fejszét, hátha kapsz valamit érte. A többit majd megkeresem valahogyan, hogy
megfizethessük a szomszédnak.
- Igazad van, édesapám - felelte a fiú -, talán kapok
érte pár fillért az ócskásnál.
Elvált az apjától, de nem az ócskáshoz ment, hanem egy
ötvösmesterhez.
- Hoztam egy darabka ezüstöt, ha megvenné...
Az ötvös először megpróbálta, valódi ezüst-e a fejsze,
aztán föltette a mérlegére, méregette, latolgatta, végül azt mondta:
- Négyszáz tallért ér, se többet, se kevesebbet.
Csakhogy nekem akkor sincs annyim, ha az egész boltomat pénzzé teszem.
- Hát mennyije van? - kérdezte a fiú.
- Legföljebb háromszáz, ha mindent egybeveszek.
- Adjon, amennyit tud, a többit majd megfizeti máskor.
A mester leszámolt neki háromszáz tallért, százzal
adósa maradt. A diák hazament az apjához, s mindjárt azzal állított be:
- Édesapám, szereztem egy kis pénzt, át kellene menni,
megkérdezni a szomszédtól, mit kér a fejszéért.
- Már kérdeztem - legyintett keservesen az öreg. - Egy
tallér hat krajcárt. De hát kinek van annyija?!
- Biztosan neki sincs - mondta a diák -, éppen azért
jól fog esni neki, ha dupla annyit kap. Itt van két tallér tizenkét krajcár,
vidd át neki, hadd örüljön.
Az öreg egészen elhűlt.
- Megháborodtál? Két tallért azért a fejszéért?
- Meg a szívességért, hogy kölcsönadták - mondta a
diák. Ezt meg tedd el te édesapám, élj kedvedre, ne láss szükséget, amíg érted
nem jövök, és magamhoz nem veszlek.
Azzal odaadott az öregnek száz tallért, elmondta neki,
mi történt vele az erdőben, milyen jó fogást csinált a tölgyfa alatt, aztán
másnap hajnalban útra kelt a városba. Ott végig kijárta az iskolát megtanult
mindent, amit csak megtanulhatott, s olyan híres orvos lett belőle, hogy csak
úgy tódultak hozzá a betegek. A rongyocskát egy szép üveges szekrényben őrizte
aranyrojtos bársonypárnán, és néha megmutatta egyik-másik betegének.
- Ennek köszönhetem hogy el tudtam végezni az
iskolámat - mondta. - De most már nincs szükségem rá, nélküle is meg tudom
gyógyítani a sebeket.
Az öreg favágó meg bólintgatott rá, mert hát ott
töltötte szép csendes öregségét a kedves gyermeke házában, s esténként, vacsora
után szívesen el-elemlegették azt a réges-régi napot, amikor együtt vágták a
fát odakint az erdőn.