A nappali
világosságot és a Napot egy nagy hatalmú főnök őrizte ládájába bezárva. Tudta,
hogy egy szép napon jön majd Yetl, a holló, fenyőfatű képét öltve magára, hogy
megrabolja őt, ezért minden száraz gallyat-ágat, ami a lakása közelébe került,
azon nyomban elégetett.
A holló ki
akarta szabadítani a nappali világosságot.
Hosszú-hosszú
napokon át csak repült, repült, hogy végre rátaláljon a nagy hatalmú főnök
lakhelyére. Mikor végre rábukkant, leült egy kis tavacska partján, törni kezdte
a fejét, hogyan is állítson be a főnökhöz, mert nem akarta leleplezni magát.
Amint ott ül
és töprenkedik, látja ám, hogy a főnök lánya jön vízért a tavacskához. Yetl
azon nyomban fenyőfatűvé változott, és beleesett a tóba.
A lány
látta, hogy a víz tele van fenyőfatűkkel, óvatosan félrekavarta őket, mielőtt
vizet merített. Egy tű azonban minden igyekezete és elővigyázata ellenére
belekerült a vödrébe. Ki akarta halászni a kezével, de nem sikerült. Nagyon
bosszús lett, és megitta a vizet a belekerült fenyőfatűvel együtt. Persze, ez a
tű ki lehetett volna más, mint Yetl!
Telt-múlt az
idő, és a törzsfőnök lányának kisfia született, és ez a kisfiú is Yetl volt. A
fiúcska nőtt, növekedett, nagyon szemrevaló és kedves teremtés lehetett, mert
módfelett belelopta magát nagyapja, a nagy hatalmú főnök szívébe. Annyira, hogy
semmit sem tudott megtagadni tőle.
Egy szép
napon a kisfiú sírni, toporzékolni kezdett, és nem lehetett semmivel
megnyugtatni. Így kiáltozott:
- A ládát
akarom! Azt a ládát ott fönt! A ládát akarom!
Ez volt az a
láda, amelyben a főnök a nappali világosságot, a Napot és a Holdat tartotta bezárva.
Határozottan megtagadta unokája kérését.
A fiúcska
még elkeseredettebben üvöltözött, toporzékolt, egészen belekékült, annyira,
hogy már-már félholt volt a sírástól. Vele együtt sírt az anyja is. A nagyapja
megijedt, talán még bele is pusztulhat a kicsi a sírásba, levette hát végül a
ládát, és megengedte neki, hogy belepillantson.
Látta Yetl a
nappali világosságot.
A főnök
azonban újra bezárta a ládát, és ismét elhelyezte odafönt, régi, megszokott
helyén.
A fiú ismét
azonnal ordítani, sírni kezdett. Az öreg újra leemelte a ládát, megengedte,
hogy a kisfiú egy szűk résen át belepillantson. De ez ennyivel nem elégedett
meg.
- Nem, nem!
- kiáltozta. - Jobban nyisd ki! - És nem is nyugodott addig, míg az öreg
egészen ki nem nyitotta a ládát.
Mielőtt
azonban a főnök teljesen kinyitotta volna a ládát, minden rést, repedést,
lyukat betömött a házon, különösen a füstnyílást. Ekkor aztán odaadta a fiúnak
a ládát, hadd játsszon vele. A fiúcskának azonban ez sem volt elég. Dobálta a
ládát, mint valami labdát, de egyszerre csak azt kezdte követelni, nyissák meg
újra a füstnyílást. A főnök eleinte ellenkezett, végül azonban a nagy
sírás-rívásra egy kis rést nyitott a nyíláson.
- Nem, nem!
- kiáltozta a gyerek. - Jobban! Jobban nyisd ki!
És az öreg
végül is egészen kinyitotta a nyílást.
Ez kellett
Yetlnek!
A kisfiú
azon nyomban hollóvá változott, szárnya alá rejtette a ládát, és huss! - már
repült is kifelé a füstnyíláson át.
Egyenesen a
sötétben halászó emberekhez repült, és így szólt:
- Ó, adjatok
egy kis halat!
Az emberek
azonban kinevették és kigúnyolták.
Erre még
egyszer szólt hozzájuk:
- Ó,
könyörüljetek rajtam! Adjatok egy kevéske halat, és én nektek adom a nappali
világosságot.
Az emberek
csak nevették, és azt mondták;
- Hogyan
adhatnál te nappali világosságot, holló? Hiszen ismerünk, te csaló, te hazug
holló!
Még egyszer
halat kért tőlük, de mivel újra elutasították, kicsit felemelte az egyik
szárnyát, hogy a Hold fénye kicsit előbújhasson.
Erre már
hinni kezdtek neki az emberek, adtak neki heringet, amely akkor még szálkátlan
volt. A holló azonban megharagudott, hogy nem hittek neki, ezért teletűzködte a
halakat fenyőtűkkel. Azóta szálkás a hering is.
Ekkor aztán
az égre ültette a Napot, és nappali világosság lett. A Holdat kétfelé szelte,
az egyik felét az égre helyeztette, és úgy rendelte, hogy nőjön és fogyjon
váltakozva. A másik felét apró darabokra törte, ebből alkotta meg a
csillagokat.
Mikor
azonban nappal lett, és az emberek megpillantották egymást, szanaszét futottak.
Némelyekből halak, másokból medvék és farkasok, ismét másokból madarak lettek.
Így
keletkezett a sokféle állatfajta.