Építtetett
az olyan palotát, hogy még a falai is alabástromból voltak. Vagyis olyan szép
volt az a palota, hogy aki elment mellette, nem állhatta, vagy csak nehezen,
hogy meg ne nézze, minél közelebbről, s meg ne tapogassa.
A király meg
nagyon, de nagyon féltette a palotáját. Éjjel-nappal egy katonával őriztette,
hogy a palota szép fehér falát valaki be ne találja piszkolni.
Áll,
álldogál a katona a ház előtt egy téli éjszaka is. Gyönyörű holdas éjszaka
volt, de nagyon-nagyon hideg volt. Elgondolta hát ugyancsak magában a szegény
katona, hogy de jó is ezeknek a nagy uraknak! Míg a szegény ember kívül
fagyoskodik, ők a meleg házban jó dunnába csavargódznak, eszükbe se fér a kinti
rossz világ. De hát mit csinálhat az olyan szegény ember, mint ő is? Ha neki az
ura, a király, azt mondja, ide álljon a hidegbe, hát ide áll.
Néha
összedörgölte a kezét, mert fázott a szegény katona, meg-meghuhukolta a
körmeit, de csak annyit ért bizony az, mintha meg sem tette volna. A holdvilág
sütött szépen, a hó meg csikorgott-nyikorgott a katona lába alatt. Elgondolta
most a katona megint, hogy ha a király volna itt az őr, ő maga meg a király,
akkor bizony ő aludna a jó helyen, s helyette a király sopánkodna az időre. De
hát az sem volna igazság, mert akkor meg őt átkoznák. Nem jó sor ez, akárhogy,
akármint... Avval járkált tovább. A hold meg ahogy rásütött a házra, csak úgy
ragyogtatta az alabástromfalakat.
Gondolt
egyet a katona azután is. Egy nagyot mégpedig.
Tudja meg
azért egyszer már mindenki, hogy mi a szegény ember baja! Elővett egy darab
szenet, s írta nagy betűkkel a ház falára ezt, hogy:
Akinek pénze
van, az mindent megtehet, akinek pénze nincs, semmire se mehet!
Mert úgy
belefeledkezett ebbe a gondolatba, hogy nem jutott eszébe, hisz ő épp arra van
odarendelve, hogy a fal tisztaságát őrizze. S lám, most meg ő piszkolta be!
Reggel
mentek most is már korán a vizitálók, hogy lássák, nem történt-e valami.
Meglátták a falon az írást. Mindjárt elővették persze a katonát: ki tette? Ő,
szegény - mit tehetett? Vállalta, hogy ő írta be a falat. Miért? Mert igazán
azt hiszi, hogy a pénz minden.
Viszik a
király elé. Mondja neki a király:
- Egyszóval
neked csak a pénz hiányzik?
Feleli
bátran most már a katona:
- Az,
fölséges uram!
- Akkor
meghalsz! - mondja erre a király.
De a
királylánynak nagyon megtetszett az egyenes válasz. Meg maga a katona is.
Kegyelmet könyörgött neki.
- Jó -
mondta a király. - Én nem bántom. De majd magától a pénztől kap leckét a
szemtelenségéért!
Volt a
királynak a palota mellett egy nagy kertje, oda sarkallt a város szélére. A
király büntetésből annak a kertnek a végébe falaztatta be a katonát egy
kamrába, a kőkerítés alá. És amiért arra panaszkodott, hogy neki semmi pénze
nincsen, adott neki oda temérdek pénzt, aranyat meg ezüstöt. Hogy hát most
mulassa magát, most már megvan mindene!
A királylány
most még jobban elszomorodott. Mit tegyen?
Volt a
városban egy aranymíves. A lány attól kért tanácsot. Az aranymíves szegény
volt. Éjszaka elment oda, ahol a katona volt befalazva. Lyukat fúrt a kőkerítés
falán, s beszólt a katonának, hogy adjon neki a pénzből, az aranyból meg az
ezüstből, ő majd visz érte neki mindennap ételt. A katona beleegyezett. De a
lány csak tovább tanakodott, hogyan engesztelhetné meg az apját. Végre rájött.
Az
aranymívessel egy szálig mind elhordatta a kincset. A befalazott katona így nem
halt éhen, sőt egészen tűrhető sora volt. Az aranymíves meg otthon - mert
nagyon ügyes ember volt - a sok aranyból s ezüstből egy kecskét csinált.
Mégpedig olyant, hogy belül üres volt, egy ember bele tudott ülni. Ráadásul a
kecske olyan szépen tudott muzsikálni, hogy ha azt valaki meghallotta, minden
búját elfelejtette, és csak azt a muzsikát hallgatta. Mikor a mester készen
volt vele, kibontotta a katona kamrájának a falát ott a kert végén, s odaadta
neki, hogy ha megunja magát, muzsikáljon vele. De főleg akkor muzsikáltasson
vele, ha kamrája fölött a király lépteit hallja.
Muzsikáltatott
is a zenélő kecskével a katona, mulatott hébe-hóba, ha megunta magát. S még
inkább akkor, ha a kertben, ahova csak a királynak volt bejárása, lépteket
hallott.
Egyszer a
király, ahogy sétálgatott a kertjében, épp arra talált járkálni, amerre a
katona be volt falazva. Hallott valamit: mintha valami szép muzsikaszó jönne
valahonnan. Mi lehet az, s honnan? Nézegetett a király erre is, arra is, de
csak nem tudta kitapasztalni, honnan jön a szép zene.
Másnap a
lányával meg a miniszterével ment ki a kertbe. A katonának ott lent a föld
alatt, a kamrában épp jókedve lehetett, mert ugyancsak megzendítette a kecskét.
- No, most
már ki kell tudnom, honnan jön, és mi ez! - mondta a király. Nézte a helyet, de
az régen kiment az eszéből, hogy volt valaha egy katonája, akit éppen ide
falaztatott be, azért, amiért a palotát befirkálta. Mégis kőmíveslegényeket
hívatott, felásatta a földet, ahonnan a muzsikaszót hallotta.
Ástak a
legények, ástak, egyszer csak ráakadtak a gödörre, aztán a föld alatti kamrára,
ahova a katonát valaha betették.
De a
kamrában most nem volt egyéb egy ezüstkecskénél. Abból dőlt még akkor is a
nóta, amikor kiemelték, de úgy, mint az eső az esőzsákból.
Fogta a
király a zenélő kecskét, bevitte a szobájába. Nézegették elölről is, hátulról
is, de csak nem tudták, miképp s hol szólhat benne az a gyönyörűséges muzsika.
Nagy keresés, toprongás után vette észre a király, hogy a kecske hasán egy
helyen kulcslyuk van. Próbálták nyitogatni, de nem volt hozzá kulcsuk.
Elhívatták a város aranymíveseit, de azok se tudtak vele boldogulni. Utoljára
ahhoz az aranymíveshez küldtek, aki a kecskét csinálta. Az aztán kinyitotta,
amikor ráparancsoltak.
De a király
csak akkor nézett nagyot, amikor a kinyitott kecskéből egy katona lépett elő.
- Ki vagy?!
- kiáltott rá a király.
A katona rögtön vigyázzba vágta magát.
- Felséges
uram, én vagyok az, akit ezelőtt régen felséged befalaztatott, mert a palota
falára azt írta, hogy a pénz minden. Nem volt igazam.
A király
kezet fogott vele.
- Hát mi ér
annál is többet? - kérdezte a király.
A katona
megnézte a király mellett az aranymívest, aki neki enni hordott, s azt felelte:
- Másodszor
az, ha az embert megsegítik!
- És
először? - kérdezte a király elcsodálkozva a furcsa válaszon.
A katona
szeme most a királykisasszonyon állapodott meg. Ezt felelte:
- Először,
ha az embert szívvel megszeretik.
A
királykisasszony nagyot pirult, de a király annál nagyobbat nevetett a katona
talpraesettségén. Most értette csak meg, mi történt. Gondolt ő is erre egy
okosat.
Azt
gondolta, hogy azon nyomban a katonának adja feleségül a lányát. Rögtön meg is
tartották a lakodalmat. Muzsikusokat nem kellett hívni, az ezüstkecske
muzsikált, három nap, három éjjel, de még azután is egy délelőtt.