Az édesapám szűkszavú ember volt világéletében. Hanem
ami kicsit mondott, abból sokat lehetett érteni. Megtanultam én ezt még akkor,
mikor akkorka legény voltam, hogy csak ágaskodva értem el a kilincset.
Egyszer találtam a kocsiúton egy vadonatúj krajcárt,
örömömben bukfencet hánytam egészen a kis ajtónkig, hanem ott elcsendesedtem.
Észrevettem, hogy nagy sokadalom van nálunk. Tele volt a tornácunk koldussal,
édesanyám ott járt köztük a lisztes szakajtóval, édesapám meg az aprópénzes
erszénnyel.
- Van ám olyan nekem is! - mutogattam büszkén a
krajcáromat.
- Mit dolgoztál érte? - húzta össze édesapám a sűrű
szemöldökét.
- Nem dolgoztam én semmit. Találtam.
- Ejnye, de jókor találtad - simogatta meg apám a
fejemet -, add oda hamar a Mátyáskának, neki már úgyse jutott krajcár.
Mátyáska, az öreg énekes koldus már tartotta is a
tenyerét, de én meg nagyon siettem összecsukni az enyémet. S bizony eltörtem volna
a mécsest, ha a lelkem édesanyám a pártomat nem fogja.
- Ugyan, apja! Hadd örüljön az a szegény gyerek a
talált krajcárjának! Majd holnap kap helyette Mátyáska kettőt.
- Jó, én nem bánom - vont vállat édesapám -, de a
talált pénz sose hoz szerencsét.
No, nekem hozott, mégpedig hamarosan. Délután kimentem
a vásárba, és elvásároltam a kincset. Vettem rajta egy szép körtemuzsikát.
Olyant, amelyiknek az egyik oldala pirosra van festve, a másik meg sárgára. De
olyan volt az, akár az igazi körte. Valami bolond darázs annak is nézte, s
bizony még belekóstol, ha bele nem fújok a körtemuzsikába.
De belefújtam ám, s a gyönyörű körtemuzsika olyan
hangot adott, hogy a darázs menten megszédült tőle. Alig bírt hazaszállni
Darázsországba, hogy elújságolja a muzsikáló körtét. Kerülnek is engem azóta a
darazsak egész mostanáig.
Amikorra a nagyapóék háza elé értem, akkorra egész
beletanultam a mesterségbe. Úgy rikoltoztattam a fakörtét, hogy magamnak is
harsogott bele a fülem. Hanem azért az az áldott nagyapó mégis azt mondta rá,
hogy ilyen szépet sose hallott életében. Látszik, hogy az isten is muzsikásnak
teremtett.
Utoljára elővette a nagyapó az erszényét, és a
markomba nyomott egy aranykrajcárt.
- Nesze, kis muzsikásom, amért olyan szépen fújod!
No, nekem se kellett egyéb! Most meg már olyan
szakadatlanul fújtam a gyönyörű muzsikát, hogy belekékültem. Nagyapó pedig a
markomba nyomott még egy aranykrajcárt.
- Ezt meg azért adom, lelkecském, hogy most már ne
fújjad tovább!
Sebaj, van még egy nagyapó is, akinek bemutathatom a
tudományomat. A másik nagyapó azonban mindjárt a második krajcáron kezdte.
- Eredj inkább a Miklós bátyádhoz, drágaságom. Az már
úgyis süket az egyik fülére, szegény!
Éppen azért nagyon féltette Miklós bácsi, szegény, a
másik fülét. Ő már olvasatlanul adta a krajcárt.
- Veronka nénéd szereti az ilyent, fiam! Az él-hal a
szép muzsikáért.
Így aztán sorra jártam én az egész atyafiságot, alsó,
felső szomszédot s mire hazaértem, kalappal vittem a krajcárt. No, apámuram,
hoz-e szerencsét a talált pénz?
Édesanyám aggódva várakozott rám a kis ajtóban, de
ahogy a nagy szerencsét elmeséltem, egyszerre földerült az az áldott orcája, a
krajcárokat pedig a kalapomból beleöntötte a kötőjébe.
- No, lelkecském, te már kimulattad magadat a
krajcárodon. A kamatját szétosztom a koldusoknak a jövő vasárnap.
Biz én erre nyilván sírva fakadtam volna, ha a
kezemben nem érzem a körtemuzsikát. Hanem az megvigasztalt, hogy azon
kesereghetem el a fájdalmamat. De úgy ám, hogy édesapám kikocogott rám az
ablakon.
- Szép ez nagyon, te gyerek, de én még szebb muzsikát
is tudok!
„Nini - gondoltam magamban -, most mindjárt a krajcár
következik. Csak még egy kis kitartás!”
Akadozott már a lélegzetem, de erőt vettem magamon, s
úgy rikoltoztattam a muzsikát, hogy a többi csak légydongás volt ehhez képest.
A fél szemem meg mindig az ajtón volt, hogy hozza‑e már az apám a krajcárt.
Hozta ám, de nem a krajcárt, hanem a légycsapót. S nem
mondott egyebet, csak annyit:
- Nehéz fejed van, fiam, nem érted meg a szép szót.
Nézzük, no: tudsz-e körte nélkül muzsikálni?
Akkor tudtam, de azóta nem is fújtam körtemuzsikát.