Hol volt,
hol nem volt, egyszer nagy szárazság köszöntött a világra, az erek kiszáradtak,
a patakok kiszáradtak, a folyók kiszáradtak, nem volt sehol semmi víz,
összegyűltek hát az erdei vadak, hogy meghányják-vessék, mi a teendő. Ott volt
az oroszlán, a medve, a farkas, a róka, a zsiráf, a majom, az elefánt, sőt még
a nyúl is ott volt, egyszóval minden erdőlakó. Azon fáradoztak, törték, törték
a fejüket, hogyan juthatnának vízhez.
Végül is úgy
határoztak, hogy ásnak egy kutat, mindenki megígérte, hogy segíteni fog,
mindenki, kivéve a nyulat, mert a nyúl mindig rettenetesen lusta, ingyenélő
volt. A nyúl azt mondta, ő bizony nem fog ásni.
Így szóltak
erre az állatok:
- Rendben
van, ha nem segítesz ásni, nem kapsz egy csepp vizet sem.
A nyúl
azonban csak nevetett, és szemtelenül így felelt:
- Nem baj,
ássátok csak meg a kutat, szerzek én majd vizet magamnak, attól ne féljetek!
Keményen
dolgoztak a vadak mind, mind - a nyulat kivéve. Mikor a kút már elég mély volt,
megtelt vízzel, és mindannyian szomjukat oltották, aztán hazamentek.
Másnap
reggel azonban mit látnak, ha nem a nyúl lábnyomát a kút körüli sárban, így
tudták meg, hogy a nyúl ott járt éjnek idején, és meglopta a vizüket.
Elkezdtek
hát gondolkozni, törték, törték a fejüket, hogyan tudnák megakadályozni, hogy a
lusta nyúl szomját olthassa az ő vizükből, beszéltek és beszéltek és beszéltek,
és végül elhatározták, hogy valakinek őriznie kell a kutat, de senki sem akart
vállalkozni a dologra. Végül aztán megszólalt a medve:
- Majd én
őrzöm a kutat első este. Feküdjetek csak le nyugodtan, majd megmutatom én ennek
a lusta nyúlnak, hogy a mi vizünkből nem iszik!
A vadak
nyugovóra tértek, a medve pedig leült a kút mellé.
Telt-múlt az
idő, a nyúl egyszerre csak kióvakodott a hegyoldalon a bozótból, és észrevette,
hogy a vén medve őrzi a kutat. Először nem is tudta, mi most a teendő, aztán
gondolt egyet, leült, és énekelni kezdett:
Hoppszasza, csak rajta,
most jobbra, most balra,
csak rajta, csak rajta,
hoppszasza, hoppszasza.
most jobbra, most balra,
csak rajta, csak rajta,
hoppszasza, hoppszasza.
A vén medve
fölfigyelt, fölemelte a fejét, és körülnézett:
- Honnan jön
vajon ez a gyönyörű zene? - szólt.
A nyúl csak
énekelt tovább:
Hoppszasza, csak rajta,
most jobbra, most balra,
csak rajta, csak rajta,
hoppszasza, hoppszasza.
most jobbra, most balra,
csak rajta, csak rajta,
hoppszasza, hoppszasza.
A medve
fölállt a hátsó lábára. A nyúl tovább énekelt. A medve táncolni kezdett, és
lassan-lassan egyre messzebbre táncolt a kúttól, úgyhogy a nyúl bátran
megközelíthette a kutat. Jót húzott a vízből, aztán ismét eltűnt a bozótban.
Másnap
reggel a vadak újra csak nyúlnyomokat találtak a sárban. Kigúnyolták a morgós
vén medvét. Azt mondták:
- Te aztán
igazán megbízható őr vagy! Még a nyúl is túljár az eszeden!
A medve
azonban így válaszolt:
- A nyúlnak
nincs ehhez semmi köze. Itt ültem, éberen figyeltem-füleltem minden neszre, s
akkor egyszerre a leggyönyörűbb zene ereszkedett alá az égből. Nem jöhetett
máshonnan, csak az égből, mert amikor bebarangoltam a környéket, hogy
megtudjam, honnan származik, semmit és senkit sem találtam. Ezalatt járhatott
itt a nyúl, ekkor lophatta meg a vizünket.
- Akárhogy
volt is - felelték a vadak -, nem bízhatjuk rád többé az őrködést. Legjobb
lesz, ha ma éjszakára a majmot bízzuk meg. De aztán nagyon vigyázz ám, majom
barátunk, nehogy a nyúl rászedjen!
- Azt
szeretném csak látni! - hencegett a majom.
A vadak
nyugovóra tértek, a majom pedig leült a kút mellé.
Alighogy
besötétedett, és kigyúltak az égen a csillagok, a nyúl elősettenkedett a
bozótból, és a kút felé kémlelt. Meglátta a majmot.
Leült hát a
hegyoldalban, és énekelni kezdett:
Hoppszasza, csak rajta,
most jobbra, most balra,
csak rajta, csak rajta,
hoppszasza, hoppszasza.
most jobbra, most balra,
csak rajta, csak rajta,
hoppszasza, hoppszasza.
A majom
belepislogott a kútba:
- Nem a
kútból jön - állapította meg.
A nyúl csak
énekelt tovább:
Hoppszasza, csak rajta,
most jobbra, most balra,
csak rajta, csak rajta,
hoppszasza, hoppszasza.
most jobbra, most balra,
csak rajta, csak rajta,
hoppszasza, hoppszasza.
A majom most
az égre emelte szemét.
- Nem a
csillagok énekelnek - mondta.
A nyúl csak
énekelt tovább.
A majom az
erdő felé pillantott.
- Talán a
levelek - szólt. - Akárhonnan jön is, gyönyörű zene, kár volna érte, ha nem
használnám ki - s ezzel táncolni kezdett.
Lassan-lassan
jó messze elbokázott a kúttól, úgyhogy a nyúl bátran odalopakodott a vízhez.
Meg is tette. Jót húzott belőle, aztán szaladni kezdett, és elnyelte a bozót.
No, másnap
reggel, mikor a vadak újra a kúthoz jöttek, ismét megtalálták a nyúl éjszakai
nyomait. Csak hallottátok volna, hogy gúnyolták a majmot.
- Te sem
vagy különb a medvénél. Nem ér a ti őrködéstek egy fabatkát sem! Mindkettőtöket
alaposan rászedett a nyúl.
- Nem úgy
van az! - felelte a majom. - A nyúlnak nincsen része ebben a dologban.
Egyszerre gyönyörű zene szólalt meg az erdőben, s én odamentem, hogy megnézzem,
ki muzsikál.
A vadak csak
nevették.
Most azonban
újabb őrre lett volna szükségük, de senki sem akart vállalkozni. Sokat gondolkoztak
a dolgon, törték, törték, törték a fejüket, mit is tegyenek. Végül a róka így
szólt:
- Megmondom,
mi a teendő. Csináljunk kátrányembert, és ültessük ide, hogy vigyázzon a
vizünkre.
- Helyes,
helyes! - egyeztek bele a vadak egyhangúlag.
Egész nap dolgoztak, serénykedtek, míg végre elkészült a kátrányember, és
odaültették a kúthoz.
Este, mikor
a nyúl kióvakodott a bozótból, észrevette a kátrányembert. Leült hát a domboldalon,
és énekelni kezdett:
Hoppszasza, csak rajta,
most jobbra, most balra,
csak rajta, csak rajta,
hoppszasza, hoppszasza.
most jobbra, most balra,
csak rajta, csak rajta,
hoppszasza, hoppszasza.
A
kátrányember nem hallott. A nyúl tovább énekelt:
Hoppszasza, csak rajta,
most jobbra, most balra,
csak rajta, csak rajta,
hoppszasza, hoppszasza.
most jobbra, most balra,
csak rajta, csak rajta,
hoppszasza, hoppszasza.
De a
kátrányember egy hangot se hallott. A nyúl közelebb jött, és tovább énekelt. A
kátrányember nem hallott, nem beszélt. A nyúl még közelebb jött. A
kátrányember néma maradt.
A nyúl
odaért a kátrányemberhez, és így szólt:
- Ide
figyelj! Eredj az utamból, hadd menjek a kúthoz, szomjas vagyok!
A
kátrányember nem mozdult.
- Ha nem
engedsz, megütlek a mellső lábammal - mondta a nyúl.
A
kátrányember az ujját sem mozdította.
A nyúl
ütésre lendítette a mellső lábát, és akkorát csapott a kátrányemberre,
amekkorát csak tudott. De a jobb mellső lába
úgy beleragadt a kátrányember testébe, hogy többé nem tudta kihúzni.
- Engedd el
a mellső lábamat, mert úgy megcsaplak a másikkal, hogy még! - kiáltotta a nyúl.
A kátrányember
meg se moccant.
Erre a nyúl
megütötte a bal mellső lábával, de ez is beleragadt a kátrányember testébe.
- Most aztán
elég! - kiáltotta dühösen a nyúl. - Ha nem engeded el a lábamat, úgy megváglak,
hogy még!
A
kátrányember meg se rezzent.
Erre a nyúl
belerúgott, amekkorát csak tudott a jobb hátsó lábával, de ez is beleragadt.
- Engedd el,
engedd el! - üvöltötte a nyúl most már kétségbeesve. - Úgy beléd rúgok a másik
lábammal, hogy még!
A
kátrányember szoborként állt ott.
A nyúl
belerúgott a bal lábával, ez is mélyen benne maradt a kátrányember testében.
- Ha el nem
engedsz - sipította eszeveszetten a nyúl -, nyomban felöklellek a fejemmel. -
Ezzel belevágta a fejét, és most már végképp foglyul ejtette őt a mozdulatlan
kátrányember.
Félájultan
találtak rá másnap reggel a vadak.
Hallottátok
volna, hogy kinevették!
- Hahaha!
Kedves nyúl uram! Most aztán igazán kíváncsiak vagyunk, lopkodod-e még a
vizünket! Ráfektetünk egy fatörzsre, és levágjuk a fejedet.
- Ó, ennek
igazán örülök - ravaszkodott a nyúl. - Mindig arra vágytam, hogy levágják a
fejemet. Így szívesebben halok meg, mint bármi más módon.
- No, akkor
nem vágjuk le a fejedet - mondták a vadak. - Nem ölünk meg úgy, ahogy szeretnéd.
Inkább lelövünk.
- Az még
jobb - válaszolta a nyúl -, éppen kérni akartalak erre benneteket. Kérlek,
lőjetek le!
- Nem, nem
lövünk le mégsem - mondták a vadak. Gondolkoztak, törték, törték, törték a
fejüket, hogyan is végezzenek vele.
- Majd én
megmondom, mit tegyünk vele - mondta végül a medve. - Zárjuk ketrecbe, és
etessük, etessük, etessük, ameddig el nem zsírosodik, és olyan kövér nem lesz,
mint egy labda, akkor aztán fogjuk meg, dobjuk föl jó magasra, hogy lezuhanjon
és szétrepedjen.
- Ó, nagyon
kérlek, ne! - jajdult föl a nyúl. - Csak ezt ne tegyétek velem! Mindig attól
féltem, hogy így fogok meghalni. Ó, kérlek, találjatok ki bármit, csak ezt ne!
- No, akkor
pedig éppen ez lesz a legjobb! - kiáltottak a vadak egyhangúlag.
Bezárták hát
a nyulat egy ketrecbe, hordani kezdték neki a jobbnál jobb falatokat:
süteményt, lepényeket, cukorkát, mindenféle ízletes eledelt. Lassan-lassan a
nyúl kerekre hízott, mint egy labda. Ekkor aztán felvitték a nyulat a
hegyoldalhoz, megragadta az oroszlán, megragadta a róka, megragadta a medve,
megragadta a majom, aztán lendíteni kezdték előre-hátra, s közben így
énekeltek:
Először jó pénzért,
másodszor a vízért,
harmadszor, hogy felkészülj,
negyedszer, hogy most... repülj!
másodszor a vízért,
harmadszor, hogy felkészülj,
negyedszer, hogy most... repülj!
Azzal aztán
hórukk! - fölröpítették a magasba. A nyúl azonban talpra esett, jót nevetett,
és így felelt nekik:
Hopp! A nevem Molly. Hopp!
Megkaptok ha megfogtok.
Élni, futni csuda jó,
ki lesz a fogó?
Megkaptok ha megfogtok.
Élni, futni csuda jó,
ki lesz a fogó?
És már
futott is nagy vidáman, és eltűnt a bozótban.