Mézes
Gergely nevezetes ember volt a maga idejében Karcagon. Arról volt pedig
nevezetes, hogy a sasok elvitték a sapkáját.
Sose vétett
pedig a jámbor semmit se a sasoknak. Inkább jót kívánt nekik még rosszkedvében
is. Mert valahányszor a szolnoki törökök bekopogtak Karcagra szép jó reggelt
kívánni, mindig azt kiabálta utánuk Mézes Gergely:
- Hogy a
sasok mondanák a szemeteknek: csecse bogyó!
Mivel
azonban a sasok nem sok kárt tettek a törökben. Mézes Gergely másképp fogott ki
rajtuk. Amije volt, pénzzé tette. Ötven aranyat kapott érte, s azt mindjárt
belerejtette a süvege bélésébe.
- Nem
szántok-vetek többet a töröknek, szomszéd - mondta nagy boldogan. - Inkább
elmegyek a Mátrába szénégetőnek.
Meg is
indult szegény feje, de még ki se ért a karcagi határból, mikor egy falka sas
suhogott el a feje fölött.
„Nyilván
törököt érzenek” - gondolta Mézes Gergely, s lehajolt egy mákfejért, amit
valaki elejthetett az úton.
Abban a
percben lecsapott rá valami bolond sas, s elvitte a süvegét. El ám, ami benne
volt is: az aranyát is meg az eszét is szegény Gergelynek.
- Ejnye,
ejnye - csóválta a fejét -, most már meg kell várnom, még visszahozzák ezek a
bolond sasok a pénzemet.
Azzal
visszaballagott Karcagra, s ki se ment belőle többé. Mikor az emberek azt
kérdezték tőle, hogy mitévő lesz most már, azt mondta rá nagy komolyan:
- Újra
gazdálkodásba kapok. Mákos gazda lesz belőlem ezután.
Árokparton,
útszélen, gyepük mentén szórta el a talált mákot, s leste a termést
szívszakadva. A száraz mákfejeket aztán tavaszig a tarisznyájába hordozta, s
titkolódzva csörgette meg, ahol éjszakai szállást kapott.
- Ebből nem
eszik a török. Mind-mind elültetem. Mákos Mézes Gergely lesz ezután a nevem.
Nem az lett,
hanem Savanyú Mézes Gergely. Így hívták ezentúl az istenadtát a karcagiak.
Szánták is, nevették is, különösen nyaranta, mikor a mákot aratta az
árokparton. Lótott-futott szegény, s be nem tért volna sehová, akárhogy hívták
egy kis meleg leveskére.
- Nem lehet,
emberek - hadarta sebesen. - Sietni kell a mákkal, míg el nem jön érte a török.
Azt pedig
igen kár volt emlegetni, mert csakugyan eljött. A város gulyásai rohantak a
veszedelem hírével:
- Jön a
szolnoki török, már a pora is látszik!
A karcagiak
szokás szerint a templomba húzódtak. Aranyát, ezüstjét, drága holmiját odahurcolta
mindenki, s ájtatos énekszóval várták, hogy teljesedjék az Úr akarata. Az
énekszó csak akkor fagyott az ajkukra, mikor haragosan megütögették a bezárt
templomajtót:
- Ohó,
adjatok helyet az én vagyonomnak is! Én is karcagi polgár vagyok.
Savanyú
Mézes Gergely volt biz az. Hát a drágasága: két tarisznya mák.
- Nézzétek,
micsoda bő termés volt az idén! - dicsekedett jobbra-balra, s odatette a két
tarisznyát az aranyos oltárra. Senki se törődött vele, mert most már csakugyan
a török döngette az ajtót.
- Szép jó
napot, karcagiak, kinyitjátok-e az ajtót, vagy lakatost hívassunk?
A karcagiak
mindjárt megismerték a szaváról Kilicsárt, a szolnoki béget.
- Ezzel
megalkudhatunk, ha kedviben érjük - mondta a főbíró.
A török
éppen jókedvében volt, mert a debreceniekkel is jó vásárt csinált. Három teve
hozta onnan az aranyat, ezüstöt. A karcagiakkal is hamar megvolt az egyezség.
Ötszáz arany, száz tinó, száz paripa: ez az egész.
- Valami
szép ráadást meg majd odabent keresünk a templomban - harsogta be Kilicsár. -
De siessünk, hogy a kivilágítással vesződnünk ne kelljen.
A török urak
felgyújtott házakkal szoktak világítani, a karcagiak tehát siettek az
ajtónyitással. A martalócok betódultak a templomba, s Kilicsárnak legelőször is
a két tarisznyán akadt meg a szeme, ahogy ott feketéllettek az aranyos oltáron.
- Nini -
tolta oda a nagy fejét -, hát ezekben mit tartogattok?
Savanyú
Mézes Gergely lekapott az oltárról egy égő gyertyát, és odatartotta a mákos
tarisznyához, hogy csak úgy csillogtak a mákszemek.
- Puskapor
biz ez, hékám, s ha el nem kotródtok innen, úgy csapom bele az égő gyertyát,
hogy a hetedik határba se szedjük össze a kezünket-lábunkat.
A szeme tán
még jobban tüzelt Mézes Gergelynek, mint a gyertyája, s a bégnek reszketés állt
minden ízébe.
- Ne
bolondozz, ember! - rikoltotta ijedten, s vak rémületében úgy lódult ki a
templomból, hogy meg se állt, míg a paripájára nem kapott.
A katonái
utána porzottak, s tán Szolnokig se mertek a hátuk mögé nézni.
Siettükben a
három tevét is ott felejtették. A karcagiak abból kettőt hazaküldtek
Debrecenbe, a harmadikat pedig terhestül odaítélték a mákos gazdának. Akkor
egyszerre Édes Mézes Gergellyé változott, s a főbíró mellett kapott helyet a
tanácsban.
- De hiszen
hivatalt is kell őkegyelmének adni, ha már az eszét megtalálta - mondták a
karcagiak.
A karcagi
mák pedig azóta is arról híres, hogy igen nagy ereje van neki, ha
beleköltözködik a rétesbe. Olyan nagy az ereje, hogy addig föl nem bír kelni az
ember az asztaltól, míg csak mákos rétest lát a tálban. Aki nem hiszi, próbálja
meg.