Egy papné, valamikor régen, a tányért, tálat,
tejesfazekat belerakta egy kosárba, s elküldte a szolgálót, hogy mossa meg a
patakon. A szolgáló mosogatás közben meglátta, hogy egy rák épp akkor mászik ki
a vízből. Még soha rákot nem látott, hát rábámészkodik, s egy kicsit fél is
tőle. Azonban ott megy egy huszárkatona lóháton.
Kérdi tőle a szolgáló:
- Ugyan bizony, vitéz uram, mi az istencsodája az
ottan?
- Az bizony, húgom: rák - feleli a katona.
A szolgáló erre megbátorodik, közelebb lép a rákhoz,
nézni kezdi, s azt mondja:
- Az bizony mász.
- Az bizony rák - mondja ismét a katona.
- Az bizony mász - mondja nagy nyersen a szolgáló.
- Az bizony rák - feleli harmadszor is a katona.
- Ugyan bizony, vitéz uram, miféle lélekkel mondhatja
azt, mikor én jól látom, hogy mász - mondja a szolgáló.
- De hát már húgomasszony is miféle lélekkel mondhatja
azt, mikor én jól látom, hogy rák? - kérdi a katona.
- No, én nem vagyok sem vak, sem bolond, én jól látom,
hogy mász - mondja a szolgáló.
- No, én nem vagyok sem vak, sem bolond, én jól látom,
hogy rák - mondja a katona.
A szolgáló megharagszik, s amennyi edény nála volt,
mind a földhöz veri, hogy mind diribdarabra törik, s azt mondja nagy méreggel:
- Az isten engem éppen úgy pusztítson el, ha nem mász.
A katona
leugrik a lováról, kirántja a kardját, elvágja a lova nyakát, s azt mondja reá:
- Az isten engedje meg, hogy a hóhér éppen így vágja
el a nyakamat, ha nem rák.
A katona
elmegy gyalog, a szolgáló is hazamegy az edény nélkül. Kérdi tőle a papné:
- Hát hol vannak az edények?
A szolgáló elbeszéli, hogy mi történt közte és a
katona között a másszal s a rákkal.
- Hát te
csak azért törtél olyan kárt nekem? - mondja a papné.
- Ó, asszonyom! Hisz én nem is hagyhattam annyiban,
mikor én jól láttam, hogy mász, mégis az a gaz katona mind csak azt
hajtotta, hogy rák!
A papné
éppen kemencét hevített, mert sütni akart, erre még inkább megharagszik, kapja
a százforintos új bundáját, belöki a kemencébe s azt mondja:
- A tűz lángja éppen így égessen el engemet, ha mind a
ketten bolondok nem voltatok!
- Hát itt miféle égett bőrbűz van? - kérdi kívülről
bejőve a pap, s mikor megtudja, mi történt a rák és a mász miatt,
kapja a palástját mérgében összevagdalja azt egy fejszével a küszöbön, s azt
mondja:
- A hóhér éppen így vágjon össze engemet, ha mind a
hárman bolondok nem voltatok!
Odaérkezik a mester. A bornya betévedt a pap udvarára,
az után jött, hogy hazahajtsa. Az is megtudja, hogy miféle dolog történt, s
miért. Kap egy botot, s úgy vágja főbe a maga bornyát az ajtó előtt, hogy az
mindjárt felfordul s megdöglik. És azt mondja a mester:
- Az isten engedje meg, hogy a tüzes mennykő éppen így
üssön agyon engemet, ha mind a négyen bolondok nem voltatok!
Érkezik az eklézsia kurátora is, kérdezi, hogy mi
történt ott, s amikor elbeszélik neki, megharagszik, felkapja az eklézsia
ládáját, s úgy vágja a földhöz, hogy a láda darabokra szakad, a drága abroszok,
kendők széjjelomolnak a ház földjén, s azt mondja:
- Az isten éppen így pusztítson el engemet, ebben az
órában, ha mind az öten bolondok nem voltatok!
Betoppan azalatt az egyházfi is, látja az abroszokat
és a kendőket a földön, összecsapja a kezeit, s kérdi, hogy ugyan bizony milyen
dolog történt, s miért is történt, s mikor megtudja, felkapja a földről az
abroszokat, kendőket, diribdarabokra hasogatja mind egyig, s azt mondja:
- Az ördög éppen így szaggasson el engemet, ha mind a
hatan bolondok nem voltatok!
A hír elterjedt a történt dolgokról továbbig. Arra
összegyűl az eklézsia, felgyújtják a papi házat, s azt mondják:
- A tűz lángja így égessen meg minket, mind amennyien
vagyunk, ha mind a heten bolondok nem voltatok!