Egyszer egy király elment vadászni egy nagy-nagy
erdőbe. Olyan sebesen űzte a vadat, hogy a kíséretéből senki nem tudott a
nyomában maradni. Mikor leszállt az este, megállt, körülnézett: akkor látta,
hogy eltévedt. Megfújta a vadászkürtjét. A hang végigzengett a tájon, aztán
elhalt a lombok közt, és nem felelt rá senki. Útnak nyoma sem volt sehol,
bármerre keresgélt, csak a sokéves avar zörgött a lába alatt, mintha soha senki
nem járt volna erre.
Hanem a mély csöndben egyszer csak zörrent valami, és
a homályban egy rezgős fejű öreganyóka tűnt föl a fák közt. A király megörült,
hogy végre élő lelket lát. Megszólította, mert hát nem tudta, hogy boszorkány.
- Kedves öreganyám, nem mutatnád meg nekem, merre
jutok ki az erdőből?
- Megmutatnám, hogyne mutatnám - felelte az anyó -,
csakhogy annak van ám egy feltétele; ha nem teljesíted, sose kerülsz ki a
rengetegből, éhen veszel benne.
- Mi az a feltétel? - kérdezte a király.
- Az, hogy elvedd a lányomat. Szebbet úgysem találsz
nála a világon; igazán megérdemli, hogy a feleséged legyen.
A király nem tehetett mást: mindent megígért.
- Akkor gyere velem a kunyhómba - mondta a vénség -,
mindjárt nyélbe is ütjük a dolgot.
A kunyhóban már várta őket a lánya. Mosolyogva,
szívesen fogadta a vőlegényt. Igen-igen szép volt, hanem a királynak mégsem
tetszett; maga sem tudta, miért, valahányszor ránézett, mindig titkos borzadást
érzett a szívében. De a szavát már nem vonhatta vissza; kénytelen-kelletlen
nyergébe emelte a lányt, s elindult vele arrafelé, amerre az öregasszony
mutatta. Szerencsésen haza is ért a kastélyába, és másnap megtartották a fényes
lakodalmat.
Volt a királynak az első feleségétől hét gyermeke, hat
fiú meg egy lány; azokat a világ minden kincsénél jobban szerette. Most aztán
attól tartott, a mostohaanyjuk majd rosszul bánik velük, talán még kárt is tesz
bennük, Ezért egy szép napon elvitte őket a rengeteg erdő közepébe, egy messzi
kastélyba. Jó rejtekhely volt ez a gyerekeknek: messze esett mindentől, maga a
király sem talált volna rá, ha egy jó tündértől nem kap egy varázsgombolyagot.
Ha azt maga elé hajította, a fonál önként legombolyodott, és megmutatta neki,
merre kell mennie.
Most, hogy biztonságban tudta szíve kedves magzatait,
a király minduntalan látni akarta őket; ha csak tehette, ellátogatott hozzájuk.
Olyan gyakran volt távol a palotájából hogy az új királynénak végül is feltűnt
a dolog. Fúrni kezdte az oldalát a kíváncsiság, mindenáron tudni kívánta, mi
keresnivalója van annyiszor az urának egyedül az erdőben. Megvesztegette hát a
király szolgáit s azok jó pénzért mindent elárultak neki, és még a
varázsgombolyag titkát is kiadták.
Attól fogva a királyné egyebet sem csinált, mint
reggeltől estig fehér selyemből ingecskéket szabott; valahányszor az ura
benézett hozzá, mindig a varróasztalkája mellett találta. Meg is dicsérte a
szorgalmáért.
"Lám, milyen igazságtalan voltam - mondta
magában. - Hogy idegenkedtem ettől az asszonytól, pedig látni való, hogy derék,
dolgos, jószívű teremtés."
Honnét tudta volna, hogy a királyné eltanulta anyjától
a boszorkánymesterséget, és mindegyik kis ingbe belevarrt valami varázsszert?
Egészen megbarátkozott az új feleségével, és amikor egyszer hosszabb vadászatra
indult, nyugodtan hagyta rá a palota gondját. A királyné csak ezt várta!
Alighogy az ura eltűnt a vadászokkal, kilopta a
szekrényből a gombolyagot, fogta az ingecskéket, és nekivágott az erdőnek.
A hat fiú éppen az udvaron játszott. Már messziről
észrevették a guruló gombolyagot. Azt hitték, az édesapjuk jön, és boldogan
elébe szaladtak. A királyné meglapult az egyik terebélyes fa mögött, s amikor a
fiúk odaértek mellé, mindegyikre rádobott egy inget. Azok meg, ahogy a selyem a
testükhöz ért, nyomban hattyúvá változtak, és elszálltak a messzeségbe.
A királyné abban a hiszemben volt, hogy a királynak
csak hat fia van, a lányáról nem tudott. Mikor véghezvitte a varázslatot, egy
ideig még a hattyúk után nézett, aztán elégedetten hazatért, azt hitte, örökre
megszabadult a mostohagyermekeitől.
A hetedik gyerek, a király lánya azonban aznap nem
ment le játszani a testvéreivel az udvarra. Fönt maradt a szobájában, ablakához
ült, s azon ábrándozott, merre jár, mit csinál s mikor látogatja meg őket ismét
az édesapjuk. Onnét, az ablakából látta azután, hogyan gurul elő a
varázsgombolyag, hogyan változtatják hattyúvá a testvéreit, s hogyan száll el a
hat hattyú az erdő fölött a messzeségbe.
Másnap megjött a király, de csak a lányát találta a
kastélyban: ott sírdogált egymaga a szobájában.
- Hát a testvéreid hol vannak? - kérdezte az édesapja.
- Jaj, kedves jó apám, ne is kérdezd! Elmentek,
magamra hagytak! Elmondott neki mindent, amit az ablakból látott, és hat fehér
tollat mutatott bizonyságul: a hattyúk hullatták el, mikor elszálltak az udvar
felett!
A király nagyon elbúsult, de egy percre sem gondolta
volna, hogy a királyné művelte ezt a gonoszságot.
- Biztosan boszorkányok vették átok alá ezt a kastélyt
- mondta. Haza is viszlek, édes lányom, nehogy még téged is valami baj érjen.
- Csak még erre az éjszakára hagyj itt - könyörgött
neki a lány, mert hát a mostohájától mindennél jobban félt a világon -,
megvárom, hátha mégiscsak hazajönnek a bátyáim!
- Jól van - egyezett bele a király -, de úgy készülj,
hogy holnap érted jövök, és magammal viszlek.
Búcsút vettek egymástól, a király hazatért a
palotájába, a lány pedig megvárta, míg besötétedik, akkor elhagyta a kastélyt,
és nekivágott a rengetegnek. Ment egész éjszaka, ment másnap is, de alkonyat
felé már úgy erőt vett rajta a fáradtság, hogy majd összeroskadt. Akkor nem
messze kunyhót pillantott meg a fák közt; még volt annyi jártányi ereje, hogy
el tudott vánszorogni odáig.
A kunyhóban kis szobát talált, a szobában hat ágyat,
de egyikbe sem mert belefeküdni. Bebújt az utolsó alá, lekuporodott a földre,
hogy majd ott tölti az éjszakát.
Amint a nap leáldozott, egyszerre suhogást hallott, és
hat fehér hattyú szállt be az ablakon. Leültek a földre, és ráfújtak egymásra.
Abban a pillanatban lehullott a tolluk, s mint egy ing, levált a hattyúbőrük;
nem hattyúk voltak többé, hanem hat szép fiú.
A lány nyomban ráismert a testvéreire. Előbújt az ágy
alól, és boldogan borultak egymás nyakába.
De az örvendezés nem tartott sokáig.
- Nem maradhatsz velünk - mondta a legidősebb fiú -,
mert csak egy negyedórára vethetjük le esténként a hattyúbőrünket, és ölthetjük
fel emberi alakunkat, aztán újra vissza kell változnunk madárrá.
- És én nem válthatnálak meg benneteket? - kérdezte a
lány.
- Nagyon súlyos feltétele van annak - szólt a fiú. -
Hat kerek esztendőn át egy árva szót sem szólhatsz, még csak el sem
mosolyodhatsz, és hat kis inget kell varrnod csillagvirágból. De ha csak
egyetlen szót is ejtesz közben, egész munkád kárba vész.
Ezzel le is telt a negyedóra; a fiúk hattyúvá váltak,
és nagy szárnysuhogással kirepültek az ablakon.
A lány magára maradt, s azt gondolta: "Ha addig
élek is, megszabadítom őket a varázslattól!"
Elhagyta a kunyhót, mert félt, hogy ott talán rablók
törhetnek rá, bement mélyen az erdőbe, fölkuporodott egy fára, azon töltötte az
éjszakát. Ahogy megvirradt, nekilátott a munkának: gyűjtögette, varrogatta a
csillagvirágot. Beszélnie nem volt kivel, nevetni meg nem volt kedve; így
éldegélt az erdőben, reggeltől estig a munkája fölé hajolva.
Történt egyszer, amikor már jó nagy időt töltött a
vadonban, hogy annak az országnak a királya vadászatot tartott az erdőben, és
vadászai elvetődtek a fához, amelyiken a lány varrogatott.
- Hát te ki vagy? - kérdezték tőle. - Mit keresel ott
a fán?
De a lány nem felelt.
- Gyere le hozzánk, ne félj, nem bántunk! - biztatták.
Hanem ő csak a fejét rázta. A vadászok tovább
faggatták, ő meg ledobta nekik előbb az arany nyakláncát, aztán az övét, aztán
sorra minden fölösleges holmiját, csak hogy végre békén hagyják; a végén nem
maradt egyebe, csak az egy szál inge.
De a vadászok nem tágítottak, végül is fölmásztak érte
a fára, lehozták, és a király elé vezették.
A király vallatóra fogta; ahány nyelven csak tudott,
mindegyiken megkérdezte tőle, hogy került az erdőbe, mit keres fenn a fán. De a
lány nem felelt, csak nézett, nézett maga elé szomorúan, kezében egy félig kész
csillagvirág ingecskével. Olyan szép volt így, hogy a királynak megdobbant érte
a szíve, és igen-igen megszerette. Ráborította a vállára fényes
bársom-palástját, nyergébe emelte, és hazavitte a kastélyába.
- Nem bánom, ha néma is - mondta -, vagy őt veszem
feleségül, vagy senkit a világon.
És néhány nap múlva egybe is keltek.
Csakhogy volt ennek a királynak egy gonosz szívű
anyja; ennek sehogyan sem tetszett a fia házassága, s egyre-másra szapulta az
új királynét.
- Ki tudja, miféle fajzat - mondogatta. - Úgy jött
ide, egy szál ingben, mint egy koldusasszony, és ráadásul még beszélni sem tud.
Nem való ez király feleségének.
Egy esztendő múlva kisfia született a néma királynénak.
Csipkés pólyába bújtatták, s odafektették az édesanyja mellé az ágyra, de az
még csak rá se mosolygott a gyerekére.
- Mondom én nektek, hogy szívtelen, gonosz teremtés
ez! - mondta a király anyja. Alig várta, hogy beesteledjék, s amikor a királyné
egy kicsit elszenderült, ellopta tőle a csecsemőt, egy lovas emberrel messze
földre küldte dajkaságba, ő maga meg szaladt lélekszakadva a fiához.
- Most aztán te magad is meggyőződhetsz a feleséged
komiszságáról! - kiáltotta. - Gonosz teremtés, nem elemésztette a
kisfiacskáját!
De a király nem hitte a vádat, és nem engedte, hogy
akár egy ujjal is bántsák a feleségét. Az meg csak ült, ült, és varrta az
ingecskéket; aki gyerek volt a király udvarában, az mind neki gyűjtötte a
csillagvirágot.
Telt-múlt az idő; egy esztendő múlva megint fia
született a királynénak. Az öreg királyné megint ellopta tőle a csecsemőt, és
megint vádat emelt ellene az uránál, de az most sem tudott hitelt adni az
árulkodásnak.
- Lehetetlen, hogy ez a kedves, jó asszony ilyesmire
vetemedjék mondta. - Ha nem volna néma, tudna védekezni, és napnál fényesebben
kiderülne az ártatlansága.
Hanem amikor harmadévben is minden ugyanígy történt,
és a gonosz anyós megint ellopta az újszülöttet, a király sem tehetett egyebet,
átadta szegény asszonyt a bíróságnak.
Az csak állt némán a bírák előtt, kezében egy félig
kész ingecskével, és meg sem rebbent az arca, amikor kimondták fölötte az
ítéletet, hogy tűzhalált kell halnia.
Bevitték a poroszlók a siralomházba, de ő ott sem
törődött semmi mással, csak az ingecskével, egész éjjel azt varrta sebes
öltésekkel. Reggel pedig meghúzták a város harangjait, megverték a
gyászdobokat, s kivitték a királynét a vesztőhelyre.
Fönt állt már a máglyán, karján a hat ingecskével;
elkészült valamennyi, éppen csak a hatodiknak hiányzott az egyik ujja.
Még egyszer felolvasták az ítéletet, aztán előléptek a
hóhérok, hogy meggyújtsák a tüzet.
Abban a pillanatban hat fehér pont tűnt fel a
láthatáron: hat fehér hattyú bontakozott ki a kéklő égből.
A királyné meglátta őket, s nagyot dobbant a szíve
örömében, mert tudta, hogy eljött a szabadulásuk.
Ezen a napon telt le a varázslat hat esztendeje.
A hattyúk köröztek egyet a máglya felett, aztán
leereszkedtek, odaszálltak a királynéhoz, az meg sorra rájuk vetette a hat inget.
Abban a pillanatban lepergett a tolluk, lehullott a hattyúbőrük; hat sudár,
szép ifjú állt a máglya előtt, csak a legkisebbiknek lebegett fehér
hattyúszárny a bal karja helyén.
A néma királyné pedig megszólalt a máglyán, és a
hangja szebb volt a legszebb ezüstcsengő szavánál is:
- Édes férjem, most már beszélhetek. Letelt a hat
esztendő, megváltottam testvéreimet a varázslattól; tudd meg hát: hamisan
vádoltak, ártatlan vagyok, nem én emésztettem el a gyermekeimet, hanem a te
szívtelen anyád rabolta el őket tőlem.
A király azon nyomban vallatóra fogta a háza népét.
Egykettőre kiderült az igazság; előállt egy öreg szolga, és kivallotta, hová
rejtette a kicsi királyfikat.
- Kegyelmezz nekem, uram királyom! - mondta, és
odaborult a király trónusához. - Nem követtem el semmi rosszat, parancsra
cselekedtem!
- Az bűnhődjék, aki ezt a gonoszságot kieszelte! -
jelentette ki a király. S a bírák tűzhalálra ítélték az öreg királynét.
Az öreg szolga pedig tüstént lóra ült, nyargalt, ahogy
csak bírt, és másnapra hazavitte a három gyönyörűséges kis királyfit. Szüleik
boldogan ölelték a szívükre őket, és a királyné hat testvérével együtt talán ma
is él, ha meg nem halt.