A farkas
kénytelen volt szégyenszemre kárvallottan elvonulni a róka kotorékjától, nem
akart azonban addig hazamenni, amíg újra ki nem nő a farka teljes szépségében.
Közben újra
felébredt kínzó étvágya, és elindult, ezúttal már egyedül egy kis kalandozásra.
Ez az idő sajnos nemsokára el is jött, hiszen az esküvői lakomából alig maradt
valami a gyomrában.
„Igaz ugyan
- töprengett magában -, hogy a furfangos, de komisz róka számos jó falatot szerzett
számomra, de hát azért tudok én nélküle is segíteni magamon, hiszen végül is
ellestem tőle a furfangjait, és ismerem az eszközeit!”
Akkor
észrevett két parasztot, akik egy kocsin ülve zsákokat vittek a malomba.
„Ahá! -
gondolta magában a farkas. - Ezek a zsákok tele vannak hallal. Na, most majd én
is úgy járok el, mint néhány hónappal ezelőtt a róka!”
Egy
mellékúton elébe került a szekérnek, és halottnak tettetve magát, végigfeküdt
az országút közepén. Mikor a szekér odaért, a parasztok meglátták a farkast.
Nyomban megszorították a nadrágszíjukat, és leugrottak a szekérről. Egyikük
éppen az a gazda volt, akit a róka a minap rászedett. Ez ránézett a társára,
bólintott a fejével, intett a karjával, hogy fogja meg az is a fejszéjét, ő
maga pedig megmarkolta az egyik lőcsöt, s azzal odalopakodtak a farkashoz.
Mikor a közelébe értek, először néhány könnyű ütéssel próbálkoztak.
„Ha kimúlt,
akkor teljes épségben megkaparinthatjuk a prémjét” - gondolták magukban.
A farkas
először vigyázott, nehogy észrevegyék, hogy él, gondolván magában:
„Ezek
bizonyosan csak próbát akarnak tenni velem, hogy valóban nincs-e még bennem
élet?”
Mikor
azonban az egyik gazda észrevette, hogy a farkasnak megrebbent a szeme, és
lélegzik, felemelte a fejszét, és úgy fejbe csapta, hogy rögtön ömleni kezdett
belőle a vér.
A farkas
észrevévén, hogy ennek már a fele sem tréfa, üvöltve felugrott, és úgy rohant
el, mintha megveszett volna.