A mi
szőlőskertünk nem valami nagy kert. Három lépés a hossza, hat lépés a széle,
egy kis körtefa van a közepében. De az aztán olyan, hogy oda nem adnám az egész
szőlőhegyért. A király kertjében nem teremnek olyan körték, mint ezen a fán.
Ökölnyi nagyságúak, aranysárgák az egyik oldalon, nevető-pirosak a másikon.
Drága jó
ízüket szó ki nem mondhatja. A darazsak kimondhatnák, de azok nem beszélnek
róla. A múltkoriban már kikezdték belőle kettőt. Az egyiket rajta is kaptam,
ahogy szopogatta a méznél édesebb körtelevet.
- Ohó,
atyafi - kiáltottam neki -, a maga kertjében garázdálkodjék kend!
Még neki állt
följebb, a szemtelennek. Ahogy felé suhintottam a kalapommal, majd kiverte a
szememet. Bizonyosan meg is fenyegetett darázsnyelven, de én azon nemigen
értek, összeszedtem a kifúrott körtéket, és hazahoztam Pankának. Bizonyosan
ízlett neki, mert Panka azóta nem akar mézes kenyeret enni.
Valamelyik
nap a Panka babája meghívta uzsonnára Vilma babáját. Olyan dínomdánom készült a
macskaasztalnál, hogy magam is mellé kerekedtem. Szívesen is láttak nagyon.
Marékkal rakták elém a papsajtot, kötővel a papírgaluskát.
- Jó ez
nagyon, apu - biztatott Panka.
- Ettől nősz
nagyra, bácsikám - bizonyította Vilmácska.
- Nono -
mondtam -, mutassatok példát, lelkeim.
Azt mondta
erre a két kislány, hogy ők csak körtét esznek. Mit volt mit tennem, ki kellett
fordulnom a kertbe. Hát ahogy odaérek a fához, majd ríva fakadok. Annyi volt
ott a darázs, hogy nem látszott tőlük a gyümölcs. Bizonyosan az egész
rokonságát meghívta az a kis égetnivaló, akivel a múltkor hadakoztam.
Meggyújtottam
a fa alatt egy-két marék szalmát, annak a füstjétől elszéledtek a darazsak. De
nem mentek messze, ott szédelegtek zsongva-dongva a szomszéd fákon. Azt lesték,
hogy a füst elszálljon, ők meg visszaszállhassanak.
Mitévő
legyek most már? Mire megérnének a körtéim, ez a falánk had föleszi az egész
termést. Kétségbeesve néztem körül, mikor egyszerre csak rám kiált valaki az
öreg nyárfáról:
- Kell-e
dió, fiú?
Odatekintek:
hát egy sárgarigó hintázza magát az ághegyen.
- Edd meg a
diódat! - szóltam oda neki mérgesen. - Inkább azt mondd meg: hogy fogjak ki a
darazsakon?
Azt mondja
erre a rigó rigóul:
- Fogadj meg
engem körtecsősznek, majd ellátom én a darazsak baját.
- Hát mióta
vagy te a darazsak pandúrja, te rigó?
- Re-ég,
re-ég! - rikoltott a madár, s huss! - közéjük csapott a darazsaknak.
Úgy nyeldeste
őket, mint a légykapó a legyet. Örült, amelyik elvihette az irháját, a rigó
pedig kevélyen ugrott egyik ágról a másikra.
- Tilió,
tilió, a rigó mire jó!
- Derék
vitéz vagy - feleltem neki -, megfogadlak körtecsősznek.
- Mi lesz a
bér, tilió?
- Kövér
darázs, millió. Mind a tiéd lesz. Mind a tiéd lesz, amit megeszel, ami
megmarad, azt meg vidd haza a rokonságnak.
Nagy
megnyugvással indultam hazafelé, hanem aztán visszafordultam, mert eszembe
jutott valami. Az én rigóm őrizte a fát hűségesen. Éppen abban mesterkedett,
hogy a legszebb körtének a szárát ráncigálta a csőrével.
- Mit
csinálsz, körtecsősz?
- Nézem,
hogy elég erős-e a körte szára. Le ne fújja az éjszaka, mondok.
- No,
körtecsősz, látom, hogy nagyon gondos cseléd vagy. Hát csak azt akarom mondani,
hogy repülj be hozzánk minden reggel. Hozd hírül, hogy áll idekint a világ. A
fáradságodért mindig kapsz egy papmacskahernyót.
Másnap korán
reggel ott fütyörészett a rigó az ablak alatt. Jelentette, hogy nincs semmi
baj, érik a körte. Hanem a papmacskahernyó nem kellett neki. Azt mondta, van
őneki annál különb kosztja is.
Egy hét
múlva a Vilmácska babája hívta meg ozsonnára a Panka babáját. No, mondom, itt
is ott leszek én, viszek egy kis körtét. Megint kimentem a szőlőbe. De most
ijedtem még csak igazán meg, ahogy a fára vetettem a szemem. A haragoszöld
levelek közül egy fia körte se mosolygott felém. Hanem a darazsak pandúrja ott
sürgött-forgott a fán. Aranysárga gúnyája messzire kivillogott a levelek közül.
Mire
odanyargaltam, akkorra elröpült. Vitte a csőrében az utolsó körtét. Az én
hűséges csőszöm egy hét alatt végére járt az egész termésnek. Még csak kóstolót
se hagyott az álnok. Annyi tisztesség se volt benne, mint a darazsakban.
Kiabáltam
utána, fenyegettem egy szőlőkaróval, de még csak vissza se fordult. Azóta se
mert a szemem elé kerülni. De nem is ajánlom neki, mert bizonyosan megszabnám
az aranyos dolmányát. Mondjátok meg neki, ha találkoztok vele!