Nekem kisgyerek koromban volt egy rossz szokásom, téli
mulatságom: a cinegefogás. Persze nekem nem az orrom fogta a cinegét, mint a
mostani gyerekeknek. Sütni való tökből csináltam a cinegefogót, kitettem a
kerítés tetejére, s estefelé már rendesen benne jajveszékelt a szegény kis
fogoly:
- Nyit-ni-kék, nyit-ni-kék, nyit-ni-kék!
Ilyenkor én mindig a két tenyerem közé csuktam a
fekete sapkás kis madarat, s vittem lelkendezve az öreg udvarosunkhoz.
- Nézze, Matyi bácsi, milyen cinegém van nekem!
- Milyen ugyan? - neszelt ki Matyi bácsi a nagy
báránybőr sapkából, aztán kelletlenül legyintett a kezével. - No, ezért kár
volt azt a szép nagy tököt elprédálni. Ez csak olyan parasztcinege. A
cinegekirályt kellene megfogni, gyerekem. Az hozza a szerencsét a házhoz.
No, erre én úgy elszomorodtam, hogy tüstént
kiröpítettem a markomból a cinegét.
- Küncsücsü, küncsücsü, küncsücsü! - kiabálta vissza
hálásan a sövény ágai közül, de engem ugyan meg nem vigasztalt vele. Nekem
eszem-lelkem csak a cinegekirályon volt már akkor.
- Hát aztán milyen az a cinegekirály? - faggattam
Matyi bácsit. - Van neki koronája is?
- Van ám, szolgám! Kék koronája, rózsaszín palástja,
fehér mellénye, piros csizmája van a cinegekirálynak. De legkönnyebben
megismered a fekete bársonyszakálláról. A kerek világon egy madárnak sincs
olyan!
Attól fogva aztán mindig lestem én a cinegekirályt, de
sohase került elő. Hallani se hallott róla senki, csak Matyi bácsi. Az édesapám
meg is pirongatta érte, hogy mit ámít ilyen mesékkel.
- Nem mese az, uram - erősítgette az öreg. - Láttam én
egyszer még a fészkén is a nádasban. Még a szavát is hallottam. Azt mondta,
hogy: csitt, csitt!
- Álmodta kend azt, bátya - nevetett apám, s magam se
hittem többet a cinegekirályban.
No, hát azért is megjött egyszer a cinegekirály. Tél
vége felé járt az idő, s én a nyitott ablaknál álldogáltam, mikor egyszer csak
látom, hogy valami hosszúfarkú madárkára csapódik rá a cinegefogóm ajtaja.
Jaj, tán a cinegekirály! - dobbant nagyot a szívem, s
hajadonfővel szaladtam ki az udvarra.
Az volt az, csakugyan. Kék a feje, fehér a melle,
rózsaszín a háta, fekete bársony a szakálla. Szakasztott olyan, amilyennek a
Matyi bácsi mondta. Még a szava is az.
- Csitt, csitt! - nézett rám ijedten az aranyszínű
szemecskéjével, ahogy a markomba vettem. De nem haragosan mondta ezt, hanem
nagyon félénken. Úgy, hogy megfájósodott bele a szívem, és egyszerre
szétnyitottam a markomat.
- Eredj haza, cinegekirály, az országodba!
A madárka kirebbent a kezemből, de nem surrant el
mindjárt. Körülrepkedett háromszor‑négyszer, mintha mondani akarna valamit.
- Csin, csin, csin - csengett a hangja, mint valami
kis ezüstcsengő.
Engem hirtelen végigborzongatott a hideg. Szaladtam be
a szobába, s aközben arra gondoltam, amit Matyi bácsi mondott: „No, nem tudom,
nem szalajtottam-e el a szerencsémet?”
El biz azt. Átfázatott a hűvös esti szél, míg a
cinegekirállyal barátkoztam. Másnap ágynak estem, harmadnap elővett a láz, s
attól fogva hetekig nem tudtam magamról semmit.
Csak arra emlékszem, hogy egyszer fölnyitottam a
szememet, nagy fekete madár gubbaszkodott az ágyam végiben. Olyanforma volt,
mint a holló, s ahogy a szemét rám szegezte, dideregni kezdtem.
- Jaj, kergessétek el! - sikoltottam el magamat.
Nagy riadalom támadt erre a szobában. Az édesapám, az
édesanyám, a kis húgom, a doktor bácsi - mind a madarat hajszolta. Nem ért
semmit. A madár fölröppent, keringett fölöttem, s mikor leszállt, közelebb volt
hozzám, mint azelőtt. Utoljára már a fejemnél ült a csúf fekete madár. Éreztem,
hogy ott van, de látni nem láttam, mert a szememet nem mertem kinyitni. S akkor
egyszerre valami halk csittegés hallik a szobában:
- Csitt, csitt, csitt, csitt!
- Hiszen ez a cinegekirály! - nyitottam ki a szememet
bátorságra kapva.
Az volt az csakugyan, de alig lehetett ráismerni. A
szeme égett, mint a tűz, a szakálla lobogott, mint a zászló, égnek meredt
minden tolla, s kis csőre csattogott, mint valami kard.
- Csitt, csitt, csitt, csitt! - vágott a fejéhez
haragosan a nagy fekete madárnak.
- Segítsetek neki! - néztem könyörögve apámékra, de
meg se moccant senki. Ültek mereven mindnyájan, és kisírt szemmel néztek maguk
elé.
De nem is kellett segítség az én cinegekirályomnak.
Sürgött-forgott, cikázott, mint a villám, a nagy otromba madár körül, amely
hiába kapkodott utána. Utoljára nagyot koppantott a fejére, arra fölrebbent a
nagy, lomha madár, károgott egy keserveset, és kilebbent az ablakon.
- Csin, csin, csin, csin - csilingelt utána
diadalmasan a cinegekirály ezüstcsengettyűje. Én pedig felültem az ágyban, és
elnevettem magamat.
- Elment, elment a csúf jószág!
Szüleim sírva-nevetve borultak rám, és boldogan
kérdezték:
- Ki ment el, gyermekem? Hiszen nem volt itt senki.
- Hát az a nagy fekete madár. Kikergette ez a kis
cinegekirály, ni! - mutattam rá a madaramra, aki a szekrény szélére szállt
pihenni.
- Nini, észre se vettük - tekintett oda az édesapám. -
Bizonyosan az előbb repült be, mikor szellőztettünk. Nagyon helyes kis madár,
szakállas cinegének hívják.
Nem szóltam semmit, de tudtam, hogy az a cinegekirály,
és tudtam, hogy az kergette el mellőlem a halál fekete madarát.