Történt
egyszer, hogy a király éppen a trónján ült, mikor messze vidékről jött hozzá
egy vándor, aki se szó, se beszéd, egy kört húzott botjával a trón köré, és
némán félreállt. A király mindebből semmit sem értett. Egybehívta az egész
udvarát, de azok sem igazodtak el a dologban. Csúnya szégyen volt a királyra,
hogy egész országában nem akad ember, aki megfejtené a titkot. Szigorú
parancsot adott, hogy országa valamennyi bölcsét akasszák fel, ha nem fejtik
meg a talányt. A király emberei, miközben olyan bölcset kerestek, aki
megfejtené ezt a titkot, véletlenül rátaláltak egy házikóra. Amikor beléptek,
látták a szobákban, hogy ott ring egy bölcső, pedig mellette egy élő lelket sem
lehetett találni. Bemennek a másik szobába, hát ott is ring egy bölcső, pedig
ott sem volt senki ember fia. Felmentek a ház lapos tetejére: ott meg megmosott
és száradni szétterített búzát találtak, s noha szél sem lebbent, mégis a búza
mellett egy földbe szúrt nádszál hajladozott, és kergette a madarakat, hogy ne
csipegessék a búzát.
Elálmélkodtak
a király emberei. Lementek az alsó szobába, és látják, hogy egy takács ül a szövőszéke
előtt és dolgozik. A takács az egyik cérnaszálat a szövőbordához, másikat a
vetélőhöz, harmadikat pedig a nyüstkarikához kötötte. Ugyanakkor, amikor a
takács szőtt, a fonalak ide-oda jártak, és ringatták a két bölcsőt, és
ringatták a nádszálat.
- Lám csak!
Ez a mester egy bölcsnél sem alábbvaló!
A király
emberei elmondták neki, hogyan vont kört pálcájával egy idegen a király trónja
köré, és hogy senki sem tudja megfejteni, mit is akarhat ezzel elérni? Ezért
kérik a takácsot, menjen velük, és kísérelje meg a talányt megfejteni.
- Ha
kitalálod, igen nagy ajándékot kapsz a királytól - fűzték hozzá.
A takács
rövid ideig tűnődött magában, majd fogott két rongybabát meg egy tyúkot, s ment
velük a király udvarába. Amikor a palotába ért, és megpillantotta az idegent, a
két rongybabát eléje dobta a földre. Az idegen erre kivett a zsebéből egy marék
kölest, és a földre szórta. A takács válaszul odaengedte a tyúkot, amely
gyorsan fölkapkodta a kölest. Ekkor a vándor hirtelen felkapta papucsait és
eltávozott.
- Mit akart
mondani az idegen? - kérdezték a takácsot.
- Azt akarta
tudtul adni a mi királyunknak, hogy az ő királya ellenünk készülődik, és meg
akarja szállni földünket, s tudni akarta, szándékozik-e a mi királyunk
engedelmeskedni neki, vagy pedig haddal vonul ellene. Én elibe dobtam a két
rongybabát, úgymond, hogy ők gyermekek hozzánk képest, és jobb, ha otthon
babákkal játszanak, s tegyenek le arról, hogy velünk háborúzzanak. A vándor
kölest szórt a földre, jelezvén, hogy számtalan a harcosuk. Én meg
eleresztettem a tyúkot, feleletül, hogy egyetlen katonánk elpusztítja egész
seregüket.
A király
nagy megbecsülésben részesítette a takácsot, busásan megjutalmazta, és vizírré
akarta kinevezni, de a takács nem egyezett bele. Szolgálatáért valami
csekélységet fogadott el, s búcsúzóul azt mondta a királynak:
- Én, uram,
csupán egyet akartam, azt, hogy tudd: szolgáid között bölcsebbek akadnak, mint
vizírjeid, és hogy ezután vedd emberszámba a takácsokat és saruvargákat is.